Auden, W. H.: The Common Life

for Chester Kallman

 

A living-room, the catholic area you

(Thou, rather) and I may enter

without knocking, leave without a bow, confronts

each visitor with a style,

 

a secular faith: he compares its dogmas

with his, and decides whether

he would like to see more of us. (Spotless rooms

where nothing's left lying about

 

chill me, so do cups used for ash-trays or smeared

with lip-stick: the homes I warm to,

though seldom wealthy, always convey a feeling

of bills being promptly settled

 

with cheques that don't bounce.) There's no We at an instant,

only Thou and I, two regions

of protestant being which nowhere overlap:

a room is too small, therefore,

 

if its occupants cannot forget at will

that they are not alone, too big

if it gives them any excuse in a quarrel

for raising their voices. What,

 

quizzing ours, would Sherlock Holmes infer? Plainly,

ours is a sitting culture

in a generation which prefers comfort

(or is forced to prefer it)

 

to command, would rather incline its buttocks

on a well-upholstered chair

than the burly back of a slave: a quick glance

at book-titles would tell him

 

that we belong to the clerisy and spend much

on our food. But could he read

what our prayers and jokes are about, what creatures

frighten us most, or what names

 

head our roll-call of persons we would least like

to go to bed with? What draws

singular lives together in the first place,

loneliness, lust, ambition,

 

or mere convenience, is obvious, why they drop

or murder one another

clear enough: how they create, though, a common world

between them, like Bombelli's

 

impossible yet useful numbers, no one

has yet explained. Still, they do

manage to forgive impossible behavior,

to endure by some miracle

 

conversational tics and larval habits

without wincing (were you to die,

I should miss yours). It's a wonder that neither

has been butchered by accident,

 

or, as lots have, silently vanished into

History's criminal noise

unmourned for, but that, after twenty-four years,

we should sit here in Austria

 

as cater-cousins, under the glassy look

of a Naples Bambino,

the portrayed regards of Strauss and Stravinsky,

doing British cross-word puzzles,

 

is very odd indeed. I'm glad the builder gave

our common-room small windows

through which no observed outsider can observe us:

every home should be a fortress,

 

equipped with all the very latest engines

for keeping Nature at bay,

versed in all ancient magic, the arts of quelling

the Dark Lord and his hungry

 

animivorous chimaeras. (Any brute

can buy a machine in a shop,

but the sacred spells are secret to the kind,

and if power is what we wish

 

they won't work.) The ogre will come in any case:

so Joyce has warned us. Howbeit,

fasting or feasting, we both know this: without

the Spirit we die, but life

 

without the Letter is in the worst of taste,

and always, though truth and love

can never really differ, when they seem to,

the subaltern should be truth.

Chester Kallmannak

 

A nappalink az a közös tér, ahol te

(igen, Te) meg én ki-be járunk

kopogás, meghajlás nélkül, s a vendég

életstílusba ütközik:

 

pogány hitünkbe. Dogmáit szembesíti

az övéivel, hogy döntsön,

akar-e még maradni. (Pedáns szoba,

hol semmi sincs szanaszét,

 

dermeszt, akár egy csészén a hamu, vagy

rúzsfolt: az otthon, ha vonz,

ritkán fényűző, de érezni rajta,

hogy számláit rendezik,

 

s nem ingatag csekkel.) Itt nem létezünk Mi,

csupán Te meg Én, két tája

a protestáns létnek, mely nem fedi egymást.

Egy szoba túl kicsi akkor,

 

ha lakói képtelenek feledni,

nem egyedül vannak, s túl nagy,

ha vitázás közben ürügyet jelenthet

emelni a hangot. Hát

 

Sherlock Holmes valamit fel tudna-e róni?

Ülő kultúra ez itt,

a korosztályunk kényelemre vágyik

(vagy csak kényszerül vágyni),

 

nem hatalomra, s fenekét inkább rakja

párnázott puha székre,

mint görnyedő rab hátára; gyors tekintet

pár könyvcímre felfedi,

 

írástudók vagyunk, kik sokat költünk

étkezésre. De látni-e

imáinkat és vicceinket, s hogy miféle szörny

ijesztget, s mily személyek

 

állnak telefonlistánk élén, akikkel

nem mennénk ágyba? Mi vonzza

a sorsokat egymás közelségébe,

magány, élv, ambíció

 

vagy megszokás, nyilvánvaló; mért rúgják el

vagy gyilkolják meg egymást,

még érthető: de közös világ hogyan épül

közöttük, mint Bombelli

 

valótlan, de hasznos számait, senki

se fejtette meg. Ők mégis

el tudják tűrni a szörnyű viselkedést

valami csoda folytán,

 

a döcögő társalgást, begubózásokat,

s szemük se rebben (ha meghalnál,

hiányolnám a tiéidet). Csoda, hogy egyikünk

sem halt meg balesettől,

 

és el se tűnt, mint annyi más, hang nélkül

a Történelem bűn-zaja közt,

meggyászolatlan, de hogy huszonnégy év után

mint tejtestvérek üljünk

 

itt Ausztriában, egy Nápolyi Bambinó

üvegtekintete, Strauss

meg Stravinsky arcmása előtt

brit rejtvénnyel bíbelődve,

 

több mint különös. Jó, hogy közös szobánkon

csak apró ablak van, melyen

bennünket nem lát a figyelt kívülálló:

az otthon erős vár legyen,

 

az összes modern géppel fölszerelve,

hogy a Természetet legyőzzük

ősi mágiák tudóiként, s lebírjuk

s Sötétség Urát, éhes

 

kiméráival együtt. (Bármely oktondi szörny

vehet gépet a boltban,

ám szent varázsa titok marad az effélék előtt;

de ha uralkodni vágyunk,

 

nekünk sem működik.) A szörny így is, úgy is eljő.

jósolta Joyce. Végül is

mi böjtölve, lakomázva tudjuk: a Szellem

nélkül halunk meg, de Betű

 

nélkül élni igen rossz ízlésre vall;

s bár igazság, szerelem

sosem ütközhet, ha mégis ez a látszat,

az igazság hajt fejet.