Fekszem hanyatt a pázsiton,
szemem a Végán nyugtatom,
június van, csöndes éj,
az összegyűlt levél midőn
már elpihen; cipőm
orrán a holdkaréj.
Az időt s helyet, mondhatom,
sikerült megválasztanom,
hol az évszak buja fénye,
fürdőzés, meztelen karok
s a táj, hol, kocsikázgatok,
áldás a jövevényre.
Barátként egyenrangúan,
kört ülünk, hogyha este van,
mint megbűvölt virágok,
melyeket új fény hív elő,
és gerleszóval sürgető
varázsa végleg átfog,
hogy majd ha bolygunk szerteszét,
idézzük estéink ízét,
midőn az óra állt;
a gond-oroszlán szelidült,
térdünkhöz hízelegve dűlt,
s becsukta könyvét a Halál.
Most észak, dél, nyugat, kelet
altatja mind, kit kedvelek;
a hold reájuk letekint:
szépszavúakra, gyógyítókra,
a szótlan, különc ballagókra,
megbámul hosszút és kicsinyt.
Az európai égre hág,
lent templom, erőmű s a fák
megférnek jól egymás után:
a képtárakba is beles,
a szem, mint hentesé, üres
a sok gyönyörű kép-csudán.
Bár szigorúan figyeli,
nem észlel semmit; noha mi,
kiket éhség sose tör,
a jól zárt kertben senyvedünk,
s emelt fővel epedünk,
ha szerelem gyötör.
S szívünkben nincsen arra gond,
hogy lengyel határt merre vont
az erőszak, s írul,
nem izgat, mit kell adnia,
hogy szabad itthon Anglia,
s a piknik él, virul.
Az önelégült gátakat
már szaggatja az áradat,
és fennen, mint a fák,
a hirtelen halállal int,
ne rejtsük folyó-álmaink
mögé a tenger bosszúját.
De ha a nagy víz leapad,
és elsőnek a rút iszap
a félénk búzát élteti,
pár tátogó szörny itt reked,
s míg rángó, vaskos fülüket
kopácsolás ijesztgeti,
nem kell majd akkor életünk
miatt a múltat védenünk,
hisz úgyis hasztalan,
ha gyermek boldogan visít,
vele a holt szülő is itt
dalol, panasztalan.
A vad lövöldözs után
ideges népek pulzusán
újak nyugalma rebben,
gyilkosnak tükröt tartanak,
tűrnek s megbocsátanak,
tigrisnél szívesebben.