Barker, George: Allegory of the Adolescent and the Adult
Allegory of the Adolescent and the Adult (Angol)It was when weather was Arabian I went Over the downs to Alton where winds were wounded With flowers and swathed me with aroma, I walked Like Saint Christopher Columbus through a sea's welter Of gaudy ways looking for a wonder.
Who was I, who knows, no one when I started, No more than the youth who takes longish strides, Gay with a girl and obstreperous with strangers, Fond of some songs, not unusually stupid, I ascend hills anticipating the strange.
Looking for a wonder I went on a Monday, Meandering over the Alton down and moor; When was it I went, an hour a year or more, That Monday back, I cannot remember. I only remember I went in a gay mood.
Hollyhock here and rock and rose there were, I wound among them knowing they were no wonder; And the bird with a worm and the fox in a wood Went flying and flurrying in front, but I was Wanting a worse wonder, a rarer one.
So I went on expecting miraculous catastrophe. What is it, I whispered, shall I capture a creature A woman for a wife, or find myself a king, Sleep and awake to find Sleep is my kingdom? How shall I know my marvel when it comes?
Then after long striding and striving I was where I had so long longed to be, in the world's wind, At the hill's top, with no more ground to wander Excepting downward, and I had found no wonder. Found only the sorrow that I had missed my marvel.
Then I remembered, was it the bird or worm, The hollyhock, the flower or the strong rock, Was it the mere dream of the man and woman Made me a marvel? It was not. It was When on the hilltop I stood in the world's wind.
The world is my wonder, where the wind Wanders like wind, and where the rock is Rock. And man and woman flesh on a dream. I look from my hill with the woods behind, And Time, a sea's chaos, below.
|
A kamasz és a felnőtt allegóriája (Magyar)
Mesés, csodás idő volt épp: a dombon át Altonba mentem el - virággal illatos szelek szaga burkolt, sétálgattam, miként szent Kolumbusz Kristóf a tenger hullámain, nagy ünnepélyesen, csodára éhesen.
Ki tudja, ki voltam, nem ismert senki sem: egy ifjú csak, ki hosszú kóborlásra indul, lányokkal boldog, idegenekkel duhaj - néhány dalt szeret; nem butább az átlagosnál - mentem le a dombról s éreztem, hogy varázs jön.
Csodára éhesen egy hétfő reggelen altoni dombokon, lápok közt kódorogtam, mikor volt ez: ma, vagy egy éve már, öt éve: e régi hétfő már sehogy nem jut eszembe. Csak azt tudom: kisérte lépteim vidámság!
Mályvák és sziklák itt és rőt rózsák amott, lejtettem köztük és tudtam, hogy nem csodák: vak hernyóval a csíz és egy róka az erdőn szállt, rohant idegesen előlem, de én gonoszabb és ritkább, ritkább csodára vágytam.
Csak mentem így, mesés katasztrófákra lesve, ugyan mi lesz, mi? - suttogtam - elrabolok majd egy asszonyt feleségül, vagy király leszek tán, alszom és megtudom: birodalmam az Álom? Honnan ismerem meg csodám, ha végül eljön?
Aztán hosszú vándorlás, küzdelem, s ott voltam, hová annyit vágytam: a világ vad szelében, a dombtetőn és nem volt, nem volt másfelé út, csak a völgy iránt - s csodát itt sem találtam, csak bánatot, hogy nem találtam meg csodámat.
És kutatni kezdtem, a csíz volt-e, a hernyó, a mályva volt-e, a virág, a sziklabérc, vagy tán az álmom: férfiakról, asszonyokról - melyik volt közülük csodám? Az volt, mikor a dombtetőn álltam a világ vad szelében.
A világ a csodám - ahol a szél: miként a szél úgy fú és vándorol; ahol a szikla szikla. És hússá vált álom a férfi, asszony. A dombomról lenézek: és erdők mögöttem. És az Idő: tengerek káosza - alattam.
|