Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Barthelme, Donald: Az iskola (The School Magyar nyelven)

Barthelme, Donald portréja

Vissza a fordító lapjára

The School (Angol)

Well, we had all these children out planting trees, see, because we figured that ... that was part of their education, to see how, you know, the root systems ... and also the sense of responsibility, taking care of things, being individually responsible. You know what I mean. And the trees all died. They were orange trees. I don’t know why they died, they just died. Something wrong with the soil possibly or maybe the stuff we got from the nursery wasn’t the best. We complained about it. So we’ve got thirty kids there, each kid had his or her own little tree to plant and we’ve got these thirty dead trees. All these kids looking at these little brown sticks, it was depressing.

It wouldn’t have been so bad except that just a couple of weeks before the thing with the trees, the snakes all died. But I think that the snakes – well, the reason that the snakes kicked off was that ... you remember, the boiler was shut off for four days because of the strike, and that was explicable. It was something you could explain to the kids because of the strike. I mean, none of their parents would let them cross the picket line and they knew there was a strike going on and what it meant. So when things got started up again and we found the snakes they weren’t too disturbed.

With the herb gardens it was probably a case of overwatering, and at least now they know not to overwater. The children were very conscientious with the herb gardens and some of them probably ... you know, slipped them a little extra water when we weren’t looking. Or maybe ... well, I don’t like to think about sabotage, although it did occur to us. I mean, it was something that crossed our minds. We were thinking that way probably because before that the gerbils had died, and the white mice had died, and the salamander ... well, now they know not to carry them around in plastic bags.

Of course we expected the tropical fish to die, that was no surprise. Those numbers, you look at them crooked and they’re belly-up on the surface. But the lesson plan called for a tropical fish input at that point, there was nothing we could do, it happens every year, you just have to hurry past it.

We weren’t even supposed to have a puppy.

We weren’t even supposed to have one, it was just a puppy the Murdoch girl found under a Gristede’s truck one day and she was afraid the truck would run over it when the driver had finished making his delivery, so she stuck it in her knapsack and brought it to the school with her. So we had this puppy. As soon as I saw the puppy I thought, Oh Christ, I bet it will live for about two weeks and then... And that’s what it did. It wasn’t supposed to be in the classroom at all, there’s some kind of regulation about it, but you can’t tell them they can’t have a puppy when the puppy is already there, right in front of them, running around on the floor and yap yap yapping. They named it Edgar – that is, they named it after me. They had a lot of fun running after it and yelling, “Here, Edgar! Nice Edgar!” Then they’d laugh like hell. They enjoyed the ambiguity. I enjoyed it myself. I don’t mind being kidded. They made a little house for it in the supply closet and all that. I don’t know what it died of. Distemper, I guess. It probably hadn’t had any shots. I got it out of there before the kids got to school. I checked the supply closet each morning, routinely, because I knew what was going to happen. I gave it to the custodian.

And then there was this Korean orphan that the class adopted through the Help the Children program, all the kids brought in a quarter a month, that was the idea. It was an unfortunate thing, the kid’s name was Kim and maybe we adopted him too late or something. The cause of death was not stated in the letter we got, they suggested we adopt another child instead and sent us some interesting case histories, but we didn’t have the heart. The class took it pretty hard, they began (I think, nobody ever said anything to me directly) to feel that maybe there was something wrong with the school. But I don’t think there’s anything wrong with the school, particularly, I’ve seen better and I’ve seen worse. It was just a run of bad luck. We had an extraordinary number of parents passing away, for instance. There were I think two heart attacks and two suicides, one drowning, and four killed together in a car accident. One stroke. And we had the usual heavy mortality rate among the grandparents, or maybe it was heavier this year, it seemed so. And finally the tragedy.

The tragedy occurred when Matthew Wein and Tony Mavrogordo were playing over where they’re excavating for the new federal office building. There were all these big wooden beams stacked, you know, at the edge of the excavation. There’s a court case coming out of that, the parents are claiming that the beams were poorly stacked. I don’t know what’s true and what’s not. It’s been a strange year.

I forgot to mention Billy Brandt’s father who was knifed fatally when he grappled with a masked intruder in his home.

One day, we had a discussion in class. They asked me, where did they go? The trees, the salamander, the tropical fish, Edgar, the poppas and mommas, Matthew and Tony, where did they go? And I said, I don’t know, I don’t know. And they said, who knows? and I said, nobody knows. And they said, is death that which gives meaning to life? And I said no, life is that which gives meaning to life. Then they said, but isn’t death, considered as a fundamental datum, the means by which the taken-for-granted mundanity of the everyday may be transcended in the direction of –

I said, yes, maybe.

They said, we don’t like it.

I said, that’s sound.

They said, it’s a bloody shame!

I said, it is.

They said, will you make love now with Helen (our teaching assistant) so that we can see how it is done? We know you like Helen.

I do like Helen but I said that I would not.

We’ve heard so much about it, they said, but we’ve never seen it.

I said I would be fired and that it was never, or almost never, done as a demonstration. Helen looked out the window.

They said, please, please make love with Helen, we require an assertion of value, we are frightened.

I said that they shouldn’t be frightened (although I am often frightened) and that there was value everywhere. Helen came and embraced me. I kissed her a few times on the brow. We held each other. The children were excited. Then there was a knock on the door, I opened the door, and the new gerbil walked in. The children cheered wildly.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.npr.org/programs

Az iskola (Magyar)

Szóval, ott volt nekünk kinn az a sok gyerek, akik fát ültettek, tudod, mert úgy gondoltuk, hogy… hogy ez az oktatásuk részét képezte, hogy lássák, hogyan, tudod, a gyökerek… és aztán ott volt még a felelősség tudata, a hogyan vigyázzunk dolgokra, egyénileg felelősséget vállalni valamiért. Érted, mire gondolok. És a fák, mind kiszáradtak. Narancsfák voltak. Nem tudom, miért száradtak ki, egyszerűen csak megtörtént. A talajjal volt valami baj, vagy talán a faiskola nem a legjobb facsemetéit küldte. Nyújtottunk be panaszt. Szóval harminc gyerek van itt, minden gyereknek megvolt a maga kis fája, amit elültethetett, és most van harminc kiszáradt fánk. Az összes gyerek csak bámul az apró, barna karókra; igencsak elszomorító.

Ez még nem is lett volna olyan rossz, kivéve, hogy csak pár héttel a fás incidens előtt, az összes kígyó elpusztult. De azt hiszem, a kígyók – nos, a kígyók elpusztulásának az oka az volt, hogy… emlékszel, a kazánt lekapcsolták négy napra a sztrájk miatt, és ez megmagyarázható volt. Ez olyasmi, amit el tudtál magyarázni a gyerekeknek a sztrájk miatt. Mármint, egyikük szülője sem engedte volna, hogy áthaladjanak a sztrájkőrség vonalán és tudták, hogy éppen sztrájkoltak az emberek és hogy ez mit jelentett. Így aztán, mikor megint beindultak a dolgok és megtaláltuk a kígyókat, a gyerekek nem igazán zavartatták magukat.

A fűszernövénykertnél valószínűleg a túlöntözés volt a ludas, és így most már legalább tudják, hogy nem szabad túlöntözni. A gyerekek nagyon lelkiismeretesek voltak a növényekkel és néhányuk talán… tudod, egy kicsit több vizet löttyintett rájuk, mikor nem figyeltünk. Vagy talán… nos, nem szeretnék szabotázsra gondolni, mindazonáltal már megesett velünk. Úgy értem, már átfutott az agyunkon. Valószínűleg azért gondolkodtunk erre, mert ez előtt a futóegerek döglöttek meg, és a fehér egér, és a szalamandra… nos, most legalább tudják, hogy ne hurcolgassák őket műanyag szatyrokban.

Természetesen számítottunk rá, hogy a trópusi hal is elpusztul, ez nem volt meglepetés. Azok a pikkelyesek, ferdén nézel rájuk és máris a hanyatt vágják magukat a víz felszínén. De a tantervbe tartozott, hogy trópusi halat kell beszerezni, nem tehettünk semmit, minden évben előfordul, egyszerűen csak hamar túl kell magad tenni rajta.

Még kiskutyát se tarthattunk volna.

Egyet se tarthattunk volna, de a Murdoch lány talált egy kölyköt egy Gristede kamion alatt egyik nap és tartott tőle, hogy a kamion elüti, amikor a sofőr befejezi a szállítmányozást, ezért beledugta a hátizsákjába és elhozta magával az iskolába. Így aztán lett egy kutyusunk. Amint megláttam, azt gondoltam, ó, Istenem, fogadok, talán két hétig, ha húzza és aztán… És addig is bírta. Nem is lehetett volna az osztályteremben, van ezzel kapcsolatban valami szabályzat, de nem mondhattad nekik, hogy nem lehet kutyusuk, mikor a kutyus már ott van, éppen előttük, körbe-körbe futkározva és csaholva a földön. Az Edgar nevet adták neki – bizony, utánam nevezték el. Nagyon jól szórakoztak, miközben utána rohangásztak és azt kiabálták, „Ide, Edgar! Jó kis Edgar!” Aztán pokolian nevettek. Élvezték a kétértelműséget. Én magam is élveztem. Nem zavar, ha megviccelnek.  Készítettek neki egy kis házikót a szertárban, meg minden. Nem tudom, mitől pusztult el. Állatbetegség, gondolom. Bizonyára nem kapta meg a szükséges oltásokat. Kiszedtem onnan, mielőtt még a gyerekek megérkeztek a suliba. Minden reggel ellenőriztem a szertárt, rutinosan, mert tudtam, mi fog történni. Odaadtam aztán a gondnoknak.

Azután itt volt az a koreai árva, akit az osztály adoptált a Gyerekek Megsegítése program keretein belül; minden gyerek hozott be egy negyeddollárost havonta, ez volt az ötlet. Igazán szerencsétlen eset volt, a gyereket Kimnek hívták és talán túl későn adoptáltuk vagy ilyesmi. A halál okát nem említették a levélben, amit küldtek, és azt javasolták, fogadjunk örökbe egy másik gyereket helyette, így csatoltak pár érdekes esetet, de nem volt hozzá szívünk. Elég rosszul viselte az osztály, úgy kezdték (azt hiszem, senki nem mondott a szemembe semmit) érezni, hogy talán valami baj van az iskolával. De én nem hiszem, hogy bármi baj lenne az iskolával, tulajdonképpen, láttam már jobbat és rosszabbat is. Egyszerűen a balszerencse nem akar továbbállni. Például szokatlanul sok szülő halt meg. Azt hiszem, volt két szívroham és két öngyilkosság, egy fulladásos halál, és négyen egy autóbalesetben vesztették az életüket. Meg egy szélütés. És ott volt a szokásosan magas elhalálozási arány a nagyszülők körében, vagy talán még magasabb volt ebben az évben, legalábbis úgy tűnt. És végül a tragédia.

Akkor történt, amikor Matthew Wein és Tony Mavrogordo ott játszott, ahol az új szövetségi iroda épületének a helyét ásták. Ott voltak ezek a nagy fagerendák, tudod, a munkálatok szélén felhalmozva. Bírósági ügy lett belőle, a szülők azt állítják, hogy a gerendákat nem tették rendesen halomba. Nem tudom, mi igaz és mi nem. Furcsa évünk van.

Elfelejtettem megemlíteni Billy Brandt édesapját, akit halálra késeltek, amikor egy álarcos betörővel dulakodott a házában.

Egyik nap beszélgettünk az osztályban. Azt kérdezték tőlem, hova lettek? A fák, a szalamander, a trópusi hal, Edgar, a papák és mamák, Matthew és Tony, hova lettek mindannyian? Én pedig azt mondtam, nem tudom, nem tudom. És ők azt kérdezték, ki tudja? Én azt válaszoltam, senki sem tudja. És ők azt kérdezték, a halál ad értelmet az életnek? Én azt feleltem, hogy nem, az élet az, ami értelmet ad az életnek. Erre azt kérdezték, hogy nem a halál-e az az alapvető időpont, mely által a biztosra vett mindennapi evilágiasságon túlléphetünk annak az irányába, ami…

Azt feleltem, igen, talán.

Azt mondták, ez nem tetszik nekik.

Azt feleltem, logikus.

Azt mondták, ez gyalázat!

Azt feleltem, igen, az.

Azt kérdezték, szerelmeskednék-e Helennel (a tanársegédünk), hogy láthassák, hogyan kell? Tudták, hogy kedvelem Helent.

Igen, nagyon kedvelem Helent, de azt mondtam, nem fogok.

Annyi mindent hallottunk már arról, mondták, de még sosem láttuk.

Azt válaszoltam, hogy kirúgnának és hogy ezt sosem, vagy szinte sosem csinálják demonstrációként. Helen kinézett az ablakon.

Azt mondták, légyszi, légyszi szerelmeskedjen Helennel, szükségünk van valamilyen érték megmutatására, meg vagyunk rémülve.

Azt mondtam nekik, hogy ne féljenek (habár sokszor én magam is rémült vagyok) és hogy értékek mindenhol vannak. Helen odajött hozzám és megölelt. Néhányszor homlokon csókoltam. Öleltük egymást. A gyerekek izgatottak voltak. Aztán kopogtak az ajtón, kinyitottam az ajtót, és az új futóegér sétált be. A gyerekek vadul éljeneztek.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://ujnautilus.info

minimap