Beaver, Bruce: Levelek kortárs költőkhöz (XII) (Letters to Live Poets (XII) Magyar nyelven)
Letters to Live Poets (XII) (Angol)Three anti-depressants and one diuretic a day seven and five times a week respectively save me from the pit. I pray while I’m taking them and in between doses because, as Dylan Thomas says, I have seen the gates of hell.
Once I drew back in distaste from the metho drinker and his bleary lady friend – you’ve seen them weaving a way through non-existent traffic. He, swollen faced, with a backside kicked in by what the tougher call life. She, the terrible veteran doll of Pantagruel’s nursery. Let them pass into the peaceful holocaust.
In Rushcutter’s park they congregated over bottles. Walking, we avoided them as mined ground, fearful of their implosions bloodying the day. Later I fell so far into self-sickness I envied them. My thoughts haunted their submerged wreckage like a squid. At their groaning subsidence I retreated into a pall of ink. Whatever I tell you, you have heard before. I remember Swift’s fascination with the insane. I whistled Childe Roland to the Dark Tower Came outside the grimy walls of Callan Park. Inside – il miglior fabbro – the best of us all chewing bloody knuckles, wept dry, daft as a headless chicken circling dust. Where are prayers said for him and the parkside horrors? Some prayed for us, I know. I'm still here partially, trying to live detachedly. Is it only the exceptional ones, the broken battlers, shred me into uselessness? Does it mean I’d pick and choose in hell? Discriminative? Like a dog in rut – no, self-abasement’s out. So is complacency. I’m never likely to forget the day I walked on hands and knees like Blake’s Nebuchadnezzar, scenting the pit. So it’s one day at a time spent checking the menagerie of self; seeing the two-headed man has half as much of twice of everything; curbing the tiger; sunning the snake; taking stock of Monkey, Piggsy, Sandy’s belt of skulls.
|
Levelek kortárs költőkhöz (XII) (Magyar)Napi három pirula depresszió ellen, és egy vízhajtó ment meg, heti hétszer illetve háromszor, a sírgödörtől Imádkozom, míg beveszem őket, és az adagok között is, mert ahogy Dylan Thomas mondja: Láttam a pokol kapuit.
Egyszer undorral húzódtam el egy alkoholistától, és vizenyős szemű hölgyétől - mindenki ismeri ezt a nemlétező autókat kerülgető típust. A püffedt képű férfi, kinek hátsó felébe rúgott a keményebbek által életnek nevezett valami. A nő, borzalmas veterán baba Pantagruel bölcsődéjéből. Hagyjuk őket elmenni a békés holocaustba.
A Zsombékos parkban gyűltek össze üvegeik fölött. Séta közben kerültük őket, mint az aknamezőt, félve, hogy robbanásaik vérbe borítják a napunkat. Később annyira megutáltam magam, hogy irigyeltem őket. Gondolataim tintahalként keringtek elsüllyedt roncsaik körül. Felhorkanó alámerülésük elől a tinta halotti leple alá menekültem. Bármit is mondok, elhangzott már korábban is. Eszembe jutott Swift, akit úgy elbűvölt az elmebaj. A Callan Park kormos falain kívül fütyörésztem, hogy Roland gyerek a sötét toronyhoz ért. A falakon belül – il miglior fabbro – mindannyiunk közt a legjobb, öklét véresre rágva, könnyek nélkül sírt, őrjöngve, mint a lefejezett csirke a szemétdombon. Hol vannak az imák őérte és a parkbeli szörnyűségért? Valaki imádkozott értünk, tudom. Még itt vagyok, ha csak részben is, próbálok elszigetelten élni. Vajon csak a kivételesek, a megtört küzdők dobtak félre, mint használhatatlant? Azt jelenti ez, hogy válogathatok a pokolban? Vagy diszkrimináció? Akár egy tüzelő kutya – nem, önmagam lealacsonyítása kizárva. Az önelégültség is. Valószínüleg sose felejtem el a napot, mikor négykézláb másztam, mint Blake Nabukodonozorja, a sír szagát érezve. Vagyis egyszerre csak egy napig vesszük számba énünk állatseregletét; látjuk, hogy a kétfejű embernek mindenből feleannyi van, mint a kétszerese; megzabolázzuk a tigrist; tűző napra tesszük a kígyót; leltározzuk Maki, Röfi, Morzsi trófeagyűjteményét.
|