Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Bellow, Saul: Henderson, az Esőkirály (részlet) (Henderson the Rain King (detail) Magyar nyelven)

Bellow, Saul portréja

Vissza a fordító lapjára

Henderson the Rain King (detail) (Angol)

I

   
   What made me take this trip to Africa? There is no quick explanation. Things got worse and worse and worse and pretty soon they were too complicated.

   When I think of my condition at the age of fifty-five when I bought the ticket, all is grief. The facts begin to crowd me and soon I get a pressure in the chest. A disorderly rush begins-my parents, my wives, my girls, my children, my farm, my animals, my habits, my money, my music lessons, my drunkenness, my prejudices, my brutality, my teeth, my face, my soul! I have to cry,“No, no, get back, curse you, let me alone!” But how can they let me alone? They belong to me. They are mine. And they pile into me from all sides. It turns into chaos.

   However, the world which I thought so mighty an oppressor has removed its wrath from me. But if I am to make sense to you people and explain why I went to Africa I must face up to the facts. I might as well start with the money. I am rich. From my old man I inherited three million dollars after taxes, but I thought myself a bum and had my reasons, the main reason being that I behaved like a bum. But privately when things got very bad I often looked into books to see whether I could find some helpful words, and one day I read,“The forgiveness of sins is perpetual and righteousness first is not required.” This impressed me so deeply that I went around saying it to myself. But then I forgot which book it was. It was one of thousands left by my father, who had also written a number of them. And I searched through dozens of volumes but all that turned up was money, for my father had used currency for bookmarks-whatever he happened to have in his pockets-fives, tens, or twenties. Some of the discontinued bills of thirty years ago turned up, the big yellowbacks. For old times’ sake I was glad to see them and locking the library door to keep out the children I spent the afternoon on a ladder shaking out books and the money spun to the floor. But I never found that statement about forgiveness.

   Next order of business: I am a graduate of an Ivy League university-I see no reason to embarrass my alma mater by naming her. If I hadn’t been a Henderson and my father’s son, they would have thrown me out. At birth I weighed fourteen pounds, and it was a tough delivery. Then I grew up. Six feet four inches tall. Two hundred and thirty pounds. An enormous head, rugged, with hair like Persian lambs’ fur. Suspicious eyes, usually narrowed. Blustering ways. A great nose. I was one of three children and the only survivor. It took all my father’s charity to forgive me and I don’t think he ever made it altogether. When it came time to marry I tried to please him and chose a girl of our own social class. A remarkable person, handsome, tall, elegant, sinewy, with long arms and golden hair, private, fertile, and quiet. None of her family can quarrel with me if I add that she is a schizophrenic, for she certainly is that. I, too, am considered crazy, and with good reason-moody, rough, tyrannical, and probably mad. To go by the ages of the kids, we were married for about twenty years. There are Edward, Ricey, Alice, and two more-Christ, I’ve got plenty of children. God bless the whole bunch of them.

   In my own way I worked very hard. Violent suffering is labor, and often I was drunk before lunch. Soon after I came back from the war (I was too old for combat duty but nothing could keep me from it; I went down to Washington and pressured people until I was allowed to join the fight), Frances and I were divorced. This happened after V-E Day. Or was it so soon? No, it must have been in 1948. Anyway, she’s now in Switzerland and has one of our kids with her. What she wants with a child I can’t tell you, but she has one, and that’s all right. I wish her well.

   I was delighted with the divorce. It offered me a new start in life. I had a new wife already picked out and we were soon married. My second wife is called Lily (maiden name, Simmons). We have twin boys.

   Now I feel the disorderly rush-I gave Lily a terrible time, worse than Frances. Frances was withdrawn, which protected her, but Lily caught it. Maybe a change for the better threw me; I was adjusted to a bad life. Whenever Frances didn’t like what I was doing, and that was often, she turned away from me. She was like Shelley’s moon, wandering companionless. Not so Lily; and I raved at her in public and swore at her in private. I got into brawls in the country saloons near my farm and the troopers locked me up. I offered to take them all on, and they would have worked me over if I hadn’t been so prominent in the county. Lily came and bailed me out. Then I had a fight with the vet over one of my pigs, and another with the driver of a snowplow on US 7 when he tried to force me off the road. Then about two years ago I fell off a tractor while drunk and ran myself over and broke my leg. For months I was on crutches, hitting everyone who crossed my path, man or beast, and giving Lily hell. With the bulk of a football player and the color of a gipsy, swearing and crying out and showing my teeth and shaking my head-no wonder people got out of my way. But this wasn’t all.

   Lily is, for instance, entertaining ladies and I come in with my filthy plaster cast, in sweat socks; I am wearing a red velvet dressing gown which I bought at Sulka’s in Paris in a mood of celebration when Frances said she wanted a divorce. In addition I have on a red wool hunting cap. And I wipe my nose and mustache on my fingers and then shake hands with the guests, saying, “I’m Mr. Henderson, how do you do?” And I go to Lily and shake her hand, too, as if she were merely another lady guest, a stranger like the rest. And I say, “How do you do?” I imagine the ladies are telling themselves, “He doesn’t know her. In his mind he’s still married to the first. Isn’t that awful?” This imaginary fidelity thrills them.

   But they are all wrong. As Lily knows, it was done on purpose, and when we’re alone she cries out to me, “Gene, what’s the big idea? What are you trying to do?”

   All belted up with the red braid cord, I stand up to her in my velvet bathrobe, sticking out behind, and the foot-shaped cast scraping hard on the floor, and I wag my head and say,“Tchu-tchu-tchu!”

   Because when I was brought home from the hospital in this same bloody heavy cast, I heard her saying on the telephone,“It was just another one of his accidents. He has them all the time but oh, he’s so strong. He’s unkillable.” Unkillable! How do you like that! It made me very bitter.

   Now maybe Lily said this jokingly. She loves to joke on the telephone. She is a large, lively woman. Her face is sweet, and her character mostly is consistent with it. We’ve had some pretty good times, too. And, come to think of it, some of the very best occurred during her pregnancy, when it was far advanced. Before we went to sleep, I would rub her belly with baby oil to counteract the stretch marks. Her nipples had turned from pink to glowing brown, and the children moved inside her belly and changed the round shape.

   I rubbed lightly and with greatest care lest my big thick fingers do the slightest harm. And then before I put out the light I wiped my fingers on my hair and Lily and I kissed good night, and in the scent of the baby oil we went to sleep.

   But later we were at war again, and when I heard her say I was unkillable I put an antagonistic interpretation on it, even though I knew better. No, I treated her like a stranger before the guests because I didn’t like to see her behave and carry on like the lady of the house; because I, the sole heir of this famous name and estate, am a bum, and she is not a lady but merely my wife-merely my wife.

   As the winters seemed to make me worse, she decided that we should go to a resort hotel on the Gulf, where I could do some fishing. A thoughtful friend had given each of the little twins a slingshot made of plywood, and one of these slingshots I found in my suitcase as I was unpacking, and I took to shooting with it. I gave up fishing and sat on the beach shooting stones at bottles. So that people might say,“Do you see that great big fellow with the enormous nose and the mustache? Well, his great-grandfather was Secretary of State, his great-uncles were ambassadors to England and France, and his father was the famous scholar Willard Henderson who wrote that book on the Albigensians, a friend of William James and Henry Adams.” Didn’t they say this? You bet they did. There I was at that resort with my sweet-faced anxious second wife who was only a little under six feet herself, and our twin boys. In the dining room I was putting bourbon in my morning coffee from a big flask and on the beach I was smashing bottles. The guests complained to the manager about the broken glass and the manager took it up with Lily; me they weren’t willing to confront. An elegant establishment, they accept no Jews, and then they get me, E. H. Henderson. The other kids stopped playing with our twins, while the wives avoided Lily.

   Lily tried to reason with me. We were in our suite, and I was in swimming trunks, and she opened the discussion on the slingshot and the broken glass and my attitude toward the other guests. Now Lily is a very intelligent woman. She doesn’t scold, but she does moralize; she is very much given to this, and when it happens she turns white and starts to speak under her breath. The reason is not that she is afraid of me, but that it starts some crisis in her own mind.

   But as it got her nowhere to discuss it with me she started to cry, and when I saw tears I lost my head and yelled,“I’m going to blow my brains out! I’m shooting myself. I didn’t forget to pack the pistol. I’ve got it on me now.”

   “Oh, Gene!” she cried, and covered up her face and ran away.

   I’ll tell you why.


FeltöltőSebestyén Péter
KiadóViking Press
Az idézet forrásaViking Press
Könyvoldal (tól–ig)3-9
Megjelenés ideje

Henderson, az Esőkirály (részlet) (Magyar)

I

Hogy minek kellett nekem ez az átruccanás Afrikába? Hamarjában nincs is rá magyarázat. Minden ramacsul ment, egyre ramacsabbul, aztán meg túl komplikált lett egyszerre.
            Ha visszagondolok ötvenöt éves koromra, mikor megváltottam a jegyet: égés az egész vonalon. Kezdenek szorongatni a tények, megülik a mellem. Kezdődik az ámokfutás - szüleim, feleségeim, nőim, gyerekeim, gazdaságom, állataim, szokásaim, pénzem, zeneleckém, részegeskedésem, előítéleteim, brutalitásom, fogam, pofám, lelkem, mind egyszerre veti rám magát! Rájuk kell ordítanom:
- Megálljatok, hé, mars vissza, az istenfátokat, hagyjatok békén!
De hogy a fenébe hagyjanak békén? Hozzám tartozik, bennem van mind. Az énem. És csak furakszanak, zsúfolódnak egyre belém, mindenfelől. Csinálják a káoszt.
Az a világ különben, amit akkor oly roppant nyomasztónak láttam, azóta elfordította már rólam a dühét. De ha meg akarom értetni magukkal, ha meg akarom magyarázni maguknak, mért mentem Afrikába, ahhoz nekem is föl kell idéznem, át kell gondolnom a tényeket. Kezdem, mondjuk, a pénzen. Gazdag vagyok. Az öregemtől hárommillió dollárt örököltem az illeték levonása után, de azért trógernak éreztem magam, tudtam is, hogy miért, legfőképp azért, mert olyan tróger módra viselkedtem mindig. Közben, persze, ha nagyon szorult a kapca, lopva sokszor nézegettem könyveket is, nincs-e bennük valami odavaló szöveg, és egyszer a következőt olvastam: ,,A bűnbocsánat kimeríthetetlen, még jó útra térni sem kötelező hozzá." Ez annyira hatott rám, hogy folyton mondogattam magamban. De az közben kiment a fejemből, hogy melyik könyvben volt. Valamelyikben az apámról maradt sok ezer közül, egy csomót saját maga írt az öreg. Tucatjával böngésztem át a köteteket, de nem került elő más, csak pénz, mert apám papírpénzt használt könyvjelzőnek, ötöst, tízest vagy húszast - amit épp előkotort a zsebéből. Akadt a forgalomból harminc éve kivont bankó is néhány, az a lepedőnyi, sárga hasú. Megörültem nekik, mert eszembe juttatták a régi világot, kulcsra zártam a könyvtár ajtaját, hogy rám ne rontsanak a gyerekek, és a létra tetején ráztam egész délután egyik könyvet a másik után, a pénz meg hullott a padlóra. De azt a mondatot a bűnbocsánatról sose találtam meg többet.
Térjünk át a következő pontra. Az egyik előkelő Ivy League-egyetem diplomása vagyok - de szegény alma materemet nem akarom blamálni vele, hogy kiírom a nevét. Mert ha nem vagyok Henderson, és az apám fia, bizony kirúgnak, az fix. Hat kiló harmincöt dekával jöttem a világra, nehéz szülés volt. Aztán felnőttem. Fel, százkilencvenhárom centi magasra. Egy mázsa négy kilósra. Óriási, robusztus fej, perzsabundaszerű haj. Gyanakvó szem, többnyire keskeny rés látszik csak belőle. Handabandázó modor. Hatalmas orr. Hárman voltunk testvérek, de csak én maradtam meg. Apámnak minden emberségét latba kellett hozzá vetnie, hogy ezt meg tudja bocsátani nekem, de nem hiszem, hogy istenigazában sikerült neki. Nősüléskor próbáltam a kedvében járni, és a magunk osztályából választottam a párom. Feltűnő jelenség volt, szép, magas, előkelő, izmos, hosszú karú, aranyhajú, tartózkodó, termékeny, nyugodt. És családjának egyetlen tagja se haragudhat meg rám, ha azt is hozzáteszem, hogy szkizofréniás, mert az volt, na, vitán felül. Különben joggal tartanak bolondnak engem is - szeszélyes vagyok, durva, basáskodó és néha őrjöngök. A gyerekek korából ítélve úgy húsz éve házasodhattunk össze. A gyerekek: Edward, Ricey, Alice és még kettő - szent ég, de bőven volt részem gyermekáldásban. Hogy a Jóisten áldja meg az egész kis falkáravalót.
A magam módján dolgoztam én, keményen. Mert a kegyetlen szenvedés is munka, s én sokszor már ebéd előtt részeg voltam. Alighogy megjöttem a háborúból (öreg voltam már fegyveres szolgálatra, de persze a világért ki nem hagytam volna, hát lementem Washingtonba, és addig revolvereztem mindenkit, míg el nem engedtek verekedni), szóval, alighogy megjöttem, mindjárt elváltunk, Frances meg én. Ez közvetlenül az európai győzelem napja után történt. Olyan rég volna már csakugyan? Nem, mégis 1948-ban lehetett inkább. Egyébként Frances most Svájcban van az egyik gyerekünkkel. Hogy minek neki a gyerek, arról fogalmam sincs, de az egyik vele van, na. Áldásom rá.
Boldoggá tett a válás. Kezdhettem újra az életem. Addigra megvolt már az új nő is, nemsokára összeházasodtunk. A második feleségemet Lilynek hívják (leánykori neve: Simmons). Két fiunk lett, ikrek.
Most megint jön az az ámokfutás - gyalázatosán bántam Lilyvel, komiszabbul, mint Francesszel. Francest védte a zárkózottsága, de Lily, az alaposan megkapta a magáét. Nekem, úgy látszik, a jólét ártott meg, annyira hozzászoktam már a kutyaélethez. Valahányszor Francesnek nem tetszett, amit csinálok, ez pedig gyakran előfordult, ő ilyenkor nagy ívben elkerült. Hontalan, társtalan vándorként járt-kelt, mint Shelley holdja. Lily épp ellenkezőleg: de én aztán le is gorombítottam ország-világ előtt, és négyszemközt is szidtam, mint a bokrot. Kocsmai verekedésekbe keveredtem a farmom közelében, és becsuktak a rendőrök. Ígérgettem nekik, hogy sorra laposra verem mindet, és tudom, ellátják alaposan a bajom, ha nem vagyok olyan nevezetes ember a környéken. De Lily megérkezett, és óvadékkal szabadlábra helyeztetett. Aztán ökölre mentem a baromorvossal az egyik disznóm miatt, meg a 7-es útvonalon egy hóeke vezetőjével, mert le akart szorítani az országútról. Aztán, úgy két éve, részegen leestem egy traktorról, a tetejében még el is gázoltam magam, és kitörtem a lábam. Hónapokig mankón bicegtem, azzal ütöttem-vertem embert, állatot, aki csak az utamba tévedt, pokollá tettem Lily életét. Rugbystának beillő termetű, cigányfekete szörnyeteg, aki gyalázkodik, lármázik, vicsorog, tiltakozik - nem csoda, ha az emberek hanyatt-homlok takarodtak az utamból. De ez még semmi.
Lily, mondjuk, épp hölgyeket lát vendégül, mikor bebicegek hozzá mocskos gipszcsizmámban, jégzoknival az ép lábamon, és persze rajtam a vörös bársonyköntös, amit Sulkánál vettem, Párizsban, ünnepi kedvemben, mikor Frances közölte, hogy válni akar. Ráadásul piros gyapjú vadászsapka a fejemen. Előbb gondosan az ujjamba törlőm az orrom meg a bajuszom, aztán odanyújtom a kezem a vendég hölgyeknek, és azt mondom nekik:
- Henderson vagyok, örvendek.
Lilyhez is odamegyek, s úgy fogok kezet vele, mintha ő is csak vendég volna, vadidegen, akár a többi.
- Örvendek - mondom neki.
Ilyenkor a hölgyek persze odasúgnak egymásnak:
- Nem ismeri meg. Azt hiszi, hogy még mindig az első asszony a felesége. Ugye, milyen szörnyű! - És hideg futkos a hátukon e bizarr férji hűségtől.
Pedig tévednek. Lily nagyon jól tudja, hogy szándékos az egész, és ahogy magunkra maradunk, nekem esik:
- Mondd, Gene, miféle buta vicc ez? Mit akarsz vele?
Vörös zsinórpaszománnyal fölkantározva kihúzom magam előtte a hátul kidudorodó hálóköntösben, a láb alakú gipszcsizma csikorog a padlón, ingatom a fejem jobbra-balra, és azt mondom rá:
- Cöcöcö!
Mert mikor hazahoztak azzal a dög nehéz gipsszel a kórházból, hallom, hogy épp ezt telefonálja valakinek:
- Á, semmi az egész, csak megint karambolozott egyet. Mindig azt csinálja, de, vesztemre, meg se kottyan neki! Ezt a pasast bunkóval se lehet agyoncsapni! - Szóval engem bunkóval se lehet agyoncsapni! Na, mit szólnak hozzá? Engem, mit mondjak, jól felcukkolt.
Persze lehet, hogy csak viccelt. Imád hülyéskedni a telefonba. Kövér, vidám nő. Kedves a pofija, és többnyire kedves a természete is. Néha nagyszerűen kijöttünk egymással. És képzeljék csak, az egyik legjobb dolog a terhessége alatt történt, mikor már jócskán előrehaladt. Lefekvés előtt babolajjal kellett bedörgölni a hasát, nehogy terhességi csíkok maradjanak rajta. Égőbarnára sötétült a rózsaszín cicije, és a hasában mozogtak a gyerekek, hol itt, hol ott dudorodtak ki a gömbölyűségből.
Én leheletfinoman dörgöltem, őrültül vigyáztam, hogy valami bajt ne csináljon az a bumfordi ujjam. Aztán villanyoltás előtt beletörültem az ujjam a hajamba, megcsókoltuk egymást, és babaolajszagúan aludtunk el.
De később visszaállt megint a hadiállapot, és mikor meghallottam, hogy engem bunkóval se lehet agyoncsapni, ezt jobb tudomásom ellenére is gyűlölködésnek vettem. Azért kezeltem úgy, mint valami idegent, vendégek előtt, mert bosszantott a látvány, hogy jár-kel, intézkedik a nagyúri ház asszonyaként, mikor én, a közismert név és vagyon egyedüli örököse, közönséges tróger vagyok csak, tehát ő se dáma, egyszerűen az én feleségem - az én feleségem, és passz.
Úgy látszott, hogy a telet bírom a legrosszabbul, hát Lily elhatározta, menjünk a Mexikói-öböl partján egy üdülőszállóba, és ott majd szépen elhorgászgatok. Valamelyik figyelmes barátunk egyforma, fanyelű csúzlit ajándékozott az ikreknek, én az egyiket megtaláltam kicsomagoláskor a pakktáskámban, és kivittem, hogy lődözzek vele. Attól fogva fütyültem a halakra, csak üldögéltem a parton, és sörösüvegekre lőttem vele célba, kaviccsal. Hadd mutogassanak csak közben rám az emberek:
- Látod ott azt a monumentális orrú, bajuszos, nagy, marha pasast? Külügyminiszter volt a dédapja. És a nagyapjának a két testvére: az egyik párizsi, a másik londoni nagykövet. Az apja pedig Willard Henderson, a híres tudós, aki azt a könyvet írta az albigensekről, William James és Henry Adams barátja.
Mért, talán nem ezt mondták? Mérget vehetnek rá. Szóval fürdőztünk szelíd arcú, gondterhelt második feleségemmel, akinek magának is száznyolcvan centi körüli a magassága, meg a két kis ikerfiunkkal. Az étteremben egy nagy flaskóból konyakkal öntöttem nyakon a reggeli kávét, a parton pedig üvegeket durrantottam szét. A vendégek az igazgatónak panaszkodtak az üvegcserép miatt, az meg Lilyvel kezdett ez ügyben randevúzni: velem senki se óhajtott közvetlen eszmecserét. Exkluzív hely, zsidó a lábát se teheti be a házba, és pechükre pont engem fognak ki. E. H. Hendersont. A gyerekek nem játszottak többet az ikreimmel, az asszonyok pedig messzire elkerülték Lilyt.
Lily megpróbált okosan beszélni velem. Fönt, a lakosztályunkban ültünk éppen, én egy szál fürdőgatyában, mikor megnyitotta a diszkussziót a csúzli, az üvegcserép és a vendégekkel szembeni magatartásom tárgyában. Azt meg kell hagyni, hogy Lily intelligens. Sose veszekszik, csak moralizál. De azt viszont szenvedélyesen, egész belesápad, elfúl a lélegzete. Nem azért, mintha félne tőlem, hanem mert úgy fölizgatja vele magát.
A diszkusszió nálam nem ért el semmit. Erre ő sírva fakadt, én meg, ha könnyet látok, elvesztem a fejem, és ráüvöltöttem:
- Te! Én azonnal kiloccsantom az agyam! Főbe lövöm magam! Érted? Nem hagytam otthon a pisztolyt! Itt van nálam!
- Jaj, Gene! - sikoltotta el magát, és tenyerét az arcára tapasztva kiszaladt.
Mindjárt megmondom, hogy miért.
 
 



FeltöltőSebestyén Péter
KiadóEurópa
Az idézet forrásaEurópa
Könyvoldal (tól–ig)4-9
Megjelenés ideje

minimap