Bishop, Elizabeth: A képzeletbeli jéghegy (The Imaginary Iceberg Magyar nyelven)

We'd rather have the iceberg than the ship,

although it meant the end of travel.

Although it stood stock-still like cloudy rock

and all the sea were moving marble.

We'd rather have the iceberg than the ship;

we'd rather own this breathing plain of snow

though the ship's sails were laid upon the sea

as the snow lies undissolved upon the water.

O solemn, floating field,

are you aware an iceberg takes repose

with you, and when it wakes may pasture on your snows?

This is a scene a sailor'd give his eyes for.

The ship's ignored. The iceberg rises

and sinks again; its glassy pinnacles

correct elliptics in the sky.

This is a scene where he who treads the boards

is artlessly rhetorical. The curtain

is light enough to rise on finest ropes

that airy twists of snow provide.

The wits of these white peaks

spar with the sun. Its weight the iceberg dares

upon a shifting stage and stands and stares.

The iceberg cuts its facets from within.

Like jewelry from a grave

it saves itself perpetually and adorns

only itself, perhaps the snows

which so surprise us lying on the sea.

Good-bye, we say, good-bye, the ship steers off

where waves give in to one another's waves

and clouds run in a warmer sky.

Icebergs behoove the soul

(both being self-made from elements least visible)

to see them so: fleshed, fair, erected indivisible.

Nem a hajót: a jéghegyet akartuk.

Még ha az útnak véget is vetett.

Bár mint a szikla, állt csak moccanatlan,

körötte áramló márvány: a tenger.

Nem a hajót: a jéghegyet akartuk.

Igen, s ezt a lélegző hómezőt,

bár vitorláink a vizre feküdtek,

ahogy a hó feküdt rajt, olvadatlan.

Ó, szűz, úszó mező,

tudod-e: egy jéghegy pihent meg

nálad, s ébredve tán havad füvén legelhet?

E képért kérd akár szemünk világát...

A hajó mit se számít. A jéghegy fölmerül,

s lesüllyed újra, üvegcsúcsai

javítgatják az ég ellipszisét.

A képben elég a deszkára lépned,

s megadatik a könnyed ékesszólás. A függöny

oly könnyű, hogy a hó szélfútta, légies,

finom zsinórjain is felszalad.

A szellemes, fehér csúcsok a napsütésben

sziporkáznak. Reámerészkedett

a mozgó színre, s most áll a jéghegy s ránkmered.

A jéghegy lapjait belülről metszi ki,

mint drágakő a sírban,

folyton átmenti önmagát, s nem ékít

mást, csak magát, vagy még talán a vízre

hullt hómezőt, melyen úgy meglepődtünk.

Isten veled, mondjuk, mi indulunk

oda, ahol hullám hullám sarkára hág,

és melegebb egeken fut a felhő.

Jéghegy-rokon a lélek

(maguk gyártják maguk a legáttetszőbb elemből),

s jó látnia: tömör, szép, osztatlanul mered föl.