Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Brontë, Charlotte: Jane Eyre (Jane Eyre Magyar nyelven)

Brontë, Charlotte portréja

Jane Eyre (Angol)

CHAPTER I


There was no possibility of taking a walk that day. We had
been wandering, indeed, in the leafless shrubbery an hour in the
morning; but since dinner (Mrs. Reed, when there was no company,
dined early) the cold winter wind had brought with it clouds so
sombre, and a rain so penetrating, that further out-door exercise
was now out of the question.

I was glad of it: I never liked long walks, especially on chilly
afternoons: dreadful to me was the coming home in the raw twilight,
with nipped fingers and toes, and a heart saddened by the chidings
of Bessie, the nurse, and humbled by the consciousness of my physical
inferiority to Eliza, John, and Georgiana Reed.

The said Eliza, John, and Georgiana were now clustered round
their mama in the drawing-room: she lay reclined on a sofa by the
fireside, and with her darlings about her (for the time neither
quarrelling nor crying) looked perfectly happy. Me, she had
dispensed from joining the group; saying, "She regretted to be
under the necessity of keeping me at a distance; but that until
she heard from Bessie, and could discover by her own observation,
that I was endeavouring in good earnest to acquire a more sociable
and childlike disposition, a more attractive and sprightly manner
-- something lighter, franker, more natural, as it were -- she
really must exclude me from privileges intended only for contented,
happy, little children."

"What does Bessie say I have done?" I asked.

"Jane, I don't like cavillers or questioners; besides, there is
something truly forbidding in a child taking up her elders in that
manner. Be seated somewhere; and until you can speak pleasantly,
remain silent."

A breakfast-room adjoined the drawing-room, I slipped in there. It
contained a bookcase: I soon possessed myself of a volume, taking
care that it should be one stored with pictures. I mounted into
the window-seat: gathering up my feet, I sat cross-legged, like
a Turk; and, having drawn the red moreen curtain nearly close, I
was shrined in double retirement.

Folds of scarlet drapery shut in my view to the right hand; to the
left were the clear panes of glass, protecting, but not separating
me from the drear November day. At intervals, while turning over
the leaves of my book, I studied the aspect of that winter afternoon.
Afar, it offered a pale blank of mist and cloud; near a scene of
wet lawn and storm-beat shrub, with ceaseless rain sweeping away
wildly before a long and lamentable blast.

I returned to my book -- Bewick's History of British Birds: the
letterpress thereof I cared little for, generally speaking; and
yet there were certain introductory pages that, child as I was, I
could not pass quite as a blank. They were those which treat of
the haunts of sea-fowl; of "the solitary rocks and promontories"
by them only inhabited; of the coast of Norway, studded with isles
from its southern extremity, the Lindeness, or Naze, to the North Cape -


"Where the Northern Ocean, in vast whirls,
Boils round the naked, melancholy isles
Of farthest Thule; and the Atlantic surge
Pours in among the stormy Hebrides."


Nor could I pass unnoticed the suggestion of the bleak shores of
Lapland, Siberia, Spitzbergen, Nova Zembla, Iceland, Greenland,
with "the vast sweep of the Arctic Zone, and those forlorn regions
of dreary space, -- that reservoir of frost and snow, where firm
fields of ice, the accumulation of centuries of winters, glazed
in Alpine heights above heights, surround the pole, and concentre
the multiplied rigours of extreme cold." Of these death-white realms
I formed an idea of my own: shadowy, like all the half-comprehended
notions that float dim through children's brains, but strangely
impressive. The words in these introductory pages connected
themselves with the succeeding vignettes, and gave significance
to the rock standing up alone in a sea of billow and spray; to the
broken boat stranded on a desolate coast; to the cold and ghastly
moon glancing through bars of cloud at a wreck just sinking.

I cannot tell what sentiment haunted the quite solitary churchyard,
with its inscribed headstone; its gate, its two trees, its low
horizon, girdled by a broken wall, and its newly-risen crescent,
attesting the hour of eventide.

The two ships becalmed on a torpid sea, I believed to be marine
phantoms.

The fiend pinning down the thief's pack behind him, I passed over
quickly: it was an object of terror.

So was the black horned thing seated aloof on a rock, surveying a
distant crowd surrounding a gallows.

Each picture told a story; mysterious often to my undeveloped
understanding and imperfect feelings, yet ever profoundly interesting:
as interesting as the tales Bessie sometimes narrated on winter
evenings, when she chanced to be in good humour; and when, having
brought her ironing-table to the nursery hearth, she allowed us
to sit about it, and while she got up Mrs. Reed's lace frills, and
crimped her nightcap borders, fed our eager attention with passages
of love and adventure taken from old fairy tales and other ballads;
or (as at a later period I discovered) from the pages of Pamela,
and Henry, Earl of Moreland.

With Bewick on my knee, I was then happy: happy at least in my
way. I feared nothing but interruption, and that came too soon.
The breakfast-room door opened.

"Boh! Madam Mope!" cried the voice of John Reed; then he paused:
he found the room apparently empty.

"Where the dickens is she!" he continued. "Lizzy! Georgy!
(calling to his sisters) Joan is not here: tell mama she is run
out into the rain -- bad animal!"

"It is well I drew the curtain," thought I; and I wished fervently
he might not discover my hiding-place: nor would John Reed have
found it out himself; he was not quick either of vision or conception;
but Eliza just put her head in at the door, and said at once -

"She is in the window-seat, to be sure, Jack."

And I came out immediately, for I trembled at the idea of being
dragged forth by the said Jack.

"What do you want?" I asked, with awkward diffidence.

"Say, 'What do you want, Master Reed?'" was the answer. "I want
you to come here;" and seating himself in an arm-chair, he intimated
by a gesture that I was to approach and stand before him.

John Reed was a schoolboy of fourteen years old; four years older
than I, for I was but ten: large and stout for his age, with a
dingy and unwholesome skin; thick lineaments in a spacious visage,
heavy limbs and large extremities. He gorged himself habitually
at table, which made him bilious, and gave him a dim and bleared
eye and flabby cheeks. He ought now to have been at school; but
his mama had taken him home for a month or two, "on account of his
delicate health." Mr. Miles, the master, affirmed that he would
do very well if he had fewer cakes and sweetmeats sent him from
home; but the mother's heart turned from an opinion so harsh, and
inclined rather to the more refined idea that John's sallowness
was owing to over-application and, perhaps, to pining after home.

John had not much affection for his mother and sisters, and
an antipathy to me. He bullied and punished me; not two or three
times in the week, nor once or twice in the day, but continually:
every nerve I had feared him, and every morsel of flesh in my bones
shrank when he came near. There were moments when I was bewildered
by the terror he inspired, because I had no appeal whatever against
either his menaces or his inflictions; the servants did not like to
offend their young master by taking my part against him, and Mrs.
Reed was blind and deaf on the subject: she never saw him strike
or heard him abuse me, though he did both now and then in her very
presence, more frequently, however, behind her back.

Habitually obedient to John, I came up to his chair: he spent
some three minutes in thrusting out his tongue at me as far as he
could without damaging the roots: I knew he would soon strike,
and while dreading the blow, I mused on the disgusting and ugly
appearance of him who would presently deal it. I wonder if he
read that notion in my face; for, all at once, without speaking,
he struck suddenly and strongly. I tottered, and on regaining my
equilibrium retired back a step or two from his chair.

"That is for your impudence in answering mama awhile since," said
he, "and for your sneaking way of getting behind curtains, and for
the look you had in your eyes two minutes since, you rat!"

Accustomed to John Reed's abuse, I never had an idea of replying
to it; my care was how to endure the blow which would certainly
follow the insult.

"What were you doing behind the curtain?" he asked.

"I was reading."

"Show the book."

I returned to the window and fetched it thence.

"You have no business to take our books; you are a dependent, mama
says; you have no money; your father left you none; you ought to
beg, and not to live here with gentlemen's children like us, and
eat the same meals we do, and wear clothes at our mama's expense.
Now, I'll teach you to rummage my bookshelves: for they ARE mine;
all the house belongs to me, or will do in a few years. Go and
stand by the door, out of the way of the mirror and the windows."

I did so, not at first aware what was his intention; but when
I saw him lift and poise the book and stand in act to hurl it, I
instinctively started aside with a cry of alarm: not soon enough,
however; the volume was flung, it hit me, and I fell, striking my
head against the door and cutting it. The cut bled, the pain was
sharp: my terror had passed its climax; other feelings succeeded.

"Wicked and cruel boy!" I said. "You are like a murderer -- you
are like a slave-driver -- you are like the Roman emperors!"

I had read Goldsmith's History of Rome, and had formed my opinion
of Nero, Caligula, &c. Also I had drawn parallels in silence,
which I never thought thus to have declared aloud.

"What! what!" he cried. "Did she say that to me? Did you hear
her, Eliza and Georgiana? Won't I tell mama? but first -- "

He ran headlong at me: I felt him grasp my hair and my shoulder:
he had closed with a desperate thing. I really saw in him a tyrant,
a murderer. I felt a drop or two of blood from my head trickle
down my neck, and was sensible of somewhat pungent suffering: these
sensations for the time predominated over fear, and I received him
in frantic sort. I don't very well know what I did with my hands,
but he called me "Rat! Rat!" and bellowed out aloud. Aid was
near him: Eliza and Georgiana had run for Mrs. Reed, who was gone
upstairs: she now came upon the scene, followed by Bessie
and her maid Abbot. We were parted: I heard the words -

"Dear! dear! What a fury to fly at Master John!"

"Did ever anybody see such a picture of passion!"

Then Mrs. Reed subjoined -

"Take her away to the red-room, and lock her in there." Four hands
were immediately laid upon me, and I was borne upstairs.


Jane Eyre (Magyar)

 

Aznap szó sem lehetett a délutáni sétáról. Reggel még járkáltunk egy óra hosszat a kert kopár bokrai között, de ebéd után (ha nem volt vendég, Mrs. Reed korán ebédelt) a hideg téli szél olyan sötét felhőket és olyan zuhogó esőt hozott, hogy további sétára nem is gondolhattunk.

Én nem bántam: sohasem szerettem a hosszú sétákat, különösen fagyos délutánokon. Irtóztam a hazatéréstől a félhomályban. Kezem-lábam megdermedt, fájt, hogy Bessie, a pesztonka, folyton szid, és megalázott a tudat, hogy Eliza, John és Georgiana Reed mennyivel edzettebb, mint én.

Eliza, John és Georgiana most mamáját vette körül a szalonban; Mrs. Reed a kandalló mellett a díványon feküdt, és drága csemetéi között (pillanatnyilag sem nem veszekedtek, sem nem bőgtek) tökéletesen boldognak látszott. Azt, hogy én is csatlakozzam a többiekhez, nem kívánta, mondván: nagyon sajnálja, hogy engem kénytelen távol tartani magától; de addig, amíg Bessie-től nem hallja, és a tulajdon szemével nem látja, hogy igyekszem barátságosabb és gyermekhez illőbb magatartást tanúsítani, amíg megnyerőbb, elevenebb modorra nem teszek szert, amíg fesztelenebbül, nyíltabban és természetesebben nem viselkedem - addig kénytelen megfosztani engem azoktól a kiváltságoktól, amelyekben csak megelégedett, boldog gyermekeknek lehet részük.

- Mit fogott rám Bessie, hogy mit csináltam? - kérdeztem.

- Nem szeretem a szőrszálhasogató és folytonosan kérdezősködő gyermekeket, Jane; különben is visszataszító az a gyermek, aki ilyen hangon beszél a felnőttekkel. Ülj le valahol, és amíg nem tudsz tisztességes hangon beszélni, maradj csendben.

A nappaliból egy kis reggelizőszoba nyílt; besurrantam oda.

A kis szobában könyvespolc is állt: kerestem egy könyvet, de előbb megnéztem, hogy sok kép van-e benne. Aztán felmásztam az ablakfülke ülésére, lábamat magam alá húztam, és törökülésben helyezkedtem el. Csaknem egészen összevontam a vörös moaréfüggönyt, így kettős biztonságban voltam.

Jobb kéz felől a vörös drapéria redői elzárták előlem a kilátást; bal felől az ablaküveg csak megvédett, de nem választott el a sivár novemberi délutántól.

Mialatt lapozgattam, ezt a téli délutánt tanulmányoztam. A messzeség sápadt ködbe veszett; a közelben ázott pázsitot és vihartépte bokrokat láttam, s panaszos, szűnni nem akaró szélroham kergette vadul a szakadó esőt.

Megint a könyvbe mélyedtem - Bewick műve volt: Anglia madárvilága. A nyomtatott szöveg­gel általában édeskeveset törődtem, de volt néhány bevezető oldal, amely gyermeki képze­le­te­met is megragadta. Különösen azok a részek érdekeltek, amelyek a tengeri madarak lakó­he­lyei­vel foglalkoztak: a „magányos sziklákkal és hegyfokokkal”, ahol csak madarak tanyáznak, azután Norvégia partvidékével, amelynek déli nyúlványait szigetek tömege veszi körül, a Nordkapp szirtfokával,

Hol az Északi-tenger Thule kopár,
Búskomor szirtjeit csapja vadúl,
S a háborgó Hebridák körül
Az Atlanti-óceán árja dúl...

Nem vonhattam ki magam a Lappföld, Szibéria, a Spitzbergák, a Novaja Zemlja, Izland, Grönland kopár partjainak hatása alól sem, „ahol a sarkvidék roppant hómezői terülnek el, ember nem lakta sivár területek - gyűjtőmedencéi fagynak és hónak, keményre fagyott jégmezők, évszázados telek egymásra halmozódásai - alpesi magasságban merevedtek egymás tetejébe, s a rendkívüli hideg sokszoros zordságát összpontosítva sugározzák szét az Északi-sarkon”. Ezekről a halottfehér birodalmakról megvoltak a magam elképzelései; homályos, alig értett fogalmak, amelyek bizonytalanul lebegnek a gyermek tudatának felszínén, ám hatásuk mégis különösen maradandó. A szöveg szavai hozzákapcsolódtak a képekhez, és jelentőséget adtak a hullám csapdosta, magányosan álló sziklának, a kietlen parton megfeneklett rozoga csónaknak; a hideg és kísérteties holdnak, amely felhőfoszlányok mögül kukucskál ki a süllyedő hajóroncsra.

Leírhatatlan érzelmeket ébresztett bennem az elhagyatott temető feliratos sírköveivel; s a temető kapuja, a két fa, az alacsony égbolt, a temetőt körülfogó omladozó fal, s a hold lassan felkúszó sarlója, amely arról tanúskodott, hogy immár este van.

Az elcsituló tengeren lassan himbálózó két hajót valami tengeri kísértetnek néztem.

A következő kép az ördögöt ábrázolta, amint lecsap a nyomában ólálkodó tolvajbandára. Gyorsan továbblapoztam, ettől a képtől rettenetesen féltem.

Nem kevésbé félelmetesnek éreztem azt a fekete szarvú valamit is, ami egy szikla tetejéről a távolba kémlelt. A távolban nagy tömeg csoportosult egy akasztófa körül.

Valamennyi kép egy-egy történetet mondott el; fejletlen értelmem és tökéletlen érzelmeim számára gyakran érthetetlen és mégis mélységesen érdekes történetet; éppen olyan érdekeset, amilyeneket Bessie mesélt el néha, téli estéken, amikor véletlenül jó hangulatban volt. Ilyenkor behozta a vasalóasztalt a gyerekszoba kandallója mellé, megengedte, hogy köréje üljünk, s mialatt Mrs. Reed csipkefodrait vasalgatta, s a hálófőkötők szegélyét fodorította, élénk fantáziánkat régi tündérmesékből vagy még régibb balladákból vett szerelmes és kalandos történetekkel táplálta, vagy pedig (amint később rájöttem) a Pamelából[1] és Henry, Moreland grófjá-ból[2] vett részletekkel.

Bewick könyvével a térdemen, most boldog voltam: boldog, legalábbis a magam módján. Semmitől sem féltem, csak attól, hogy megzavarnak, s nem is alaptalanul. A reggelizőszoba ajtaja kinyílt.

- Há! Hol vagy, te Nebáncsvirág? - kiáltotta John Reed, de rögtön elhallgatott: nyilván azt hitte, senki sincs a szobában.

- Hol az ördögbe van hát? - folytatta aztán. - Lizzy! Georgy! - szólította a testvéreit. - Jane nincs itt. Mondjátok meg mamának, hogy kiszaladt az esőbe; annyi esze sincs, mint egy állat­nak!

„Milyen jó, hogy behúztam a függönyt” - gondoltam, és forrón kívántam, bár ne fedezné fel rejtekhelyemet.

Magától nem is fedezte volna föl. John sem szemfüles nem volt, sem gyors felfogású. Eliza azonban csak bedugta a fejét az ajtón, és rögtön tisztában volt a helyzettel:

- Biztosan az ablakfülkében gubbaszt, John!

Erre rögtön előbújtam, nehogy John rángasson ki onnan.

- Mit akarsz? - kérdeztem riadtan.

- Így mondjad: „Mit óhajt, Reed úrfi?” - hangzott a felelet. - Azt akarom, hogy gyere ide - és elterpeszkedvén egy karosszékben, intett, hogy menjek oda, és álljak meg előtte.

John Reed tizennégy éves diák volt; négy évvel idősebb nálam, mert én még csak tízéves múltam. Korához képest nagy és testes fiú; bőre ápolatlan, pattanással tele, arcvonásai durvák, keze-lába esetlenül hosszú. Rendszerint mohón, nagy falatokban nyelte az ételt, ettől állan­dóan rossz volt a gyomra, a szeme fátyolos lett, s az arca petyhüdt. Most tulajdonképpen az iskolában kellett volna lennie, de mamája hazahozta egy-két hónapra az intézetből, merthogy „gyönge a szervezete”. Mr. Miles, az igazgató azt mondta, kutya baja sem lenne, ha nem kül­denének neki hazulról annyi süteményt és egyéb édességet, de az anyai szív megbotránkozott ezen a mord véleményen, és a másik, finomabb magyarázat felé hajlott: hogy tudniillik John beteges arcszínét a túlzott szorgalom és talán az otthon után való vágyakozás okozza.

John nem sok gyöngédséget tanúsított anyja és testvérei iránt, engem pedig határozottan utált. Bántott, sőt kínozott; nem kétszer vagy háromszor hetenként, még csak nem is egyszer vagy kétszer napjában, hanem állandóan. Minden idegszálam remegett tőle, és minden porcikám megborzadt, ha közelembe került. Voltak perceim, amikor valósággal megvadított a félelem, mert fenyegetései és kínzásai elől nem volt kihez menekülnöm. A cselédek nem akarták ifjú gazdájukat megsérteni azzal, hogy vele szemben pártomat fogják, Mrs. Reed pedig süket és vak volt ebben a tekintetben: ő soha nem látta, hogy a fia megütött, nem hallotta, hogy leszidott, holott előfordult, hogy John az anyja jelenlétében gorombáskodott velem vagy vert meg; igaz, hogy többnyire anyja háta mögött.

Megszoktam, hogy Johnnak engedelmeskednem kell, odamentem tehát hozzá. Vagy három percet azzal töltött, hogy nyelvét öltögette rám, majd kiszakadt a nyelve, olyan hosszan kinyújtotta. Tudtam, hogy mindjárt ütni fog, és míg rettegve vártam, hogy mi következik, arra gondoltam, milyen undorítóan csúf ez a fiú. Nem tudom, leolvasta-e gondolataimat arcomról; mert egyszerre csak szó nélkül, hirtelen és olyan erővel ütött rám, hogy megtántorodtam, és mikor egyensúlyomat visszanyertem, egy-két lépéssel hátráltam a közeléből.

- Ezt azért kaptad, mert olyan szemtelen hangon beszélsz mamával - mondta -, és azért az alattomosságért, hogy mindig a függöny mögé bújsz, meg azért, ahogy az előbb rám néztél, te patkány!

Mondom, megszoktam John Reed gyalázkodását, és eszem ágában sem volt visszafelelni; minden gondom az volt, hogyan fogom elviselni az újabb ütést, amely bizonyára nyomon követi a szitkozódást.

- Mit csináltál a függöny mögött? - kérdezte.

- Olvastam.

- Mit olvastál? Mutasd a könyvet!

Előhoztam a könyvet az ablakfülkéből.

- Hogy mered a mi könyveinket olvasni? Mama azt mondja, hogy téged kegyelemből tartunk itt. Pénzed nincs, apád nem hagyott rád semmit. Koldulnod kellene, nem pedig itt élned köztünk, mintha te is úrigyerek lennél, s anyánk költségén ugyanazt enned és ugyanolyan ruhában járnod, mint mi. Majd adok én neked a könyvespolcomon kotorászni! Vedd tudo­másul, hogy a könyvespolc az az enyém, az egész ház az enyém, vagy az enyém lesz egy-két év múlva. Most menj és állj az ajtóhoz, de ne az ablak vagy a tükör elé!

Szót fogadtam. Nem eszméltem rá mindjárt, hogy mi a szándéka, de amikor láttam, hogy felkapja a könyvet, és felém akarja hajítani, rémült sikoltással ösztönösen félrehúzódtam: sajnos, nem elég fürgén. A vastag kötet már repült, eltalált, én orra buktam, és esés közben belevágtam a fejemet az ajtó sarkába. Éles fájdalom hasított belém, a fejem vérzett, a rémület alábbhagyott; más érzelmek kerekedtek felül.

- Kegyetlen, gonosz kölyök! - kiáltottam. - Te gyilkos, te rabszolgahajcsár; olyan vagy, mint a római császárok!

Olvastam Róma történeté-t Goldsmithtől, és megvolt a véleményem Neróról, Caliguláról és a többiekről. S bizonyos hasonlatosságokat is megállapítottam már, de sohase hittem volna, hogy ezt egyszer majd ki is nyilvánítom.

- Micsoda?! Mit beszélsz?! - ordította. - Ilyet mersz mondani nekem? Eliza, Georgiana, hallottátok, mit mondott? Rögtön bepanaszolom mamánál, de előbb...

Dühöngve rontott nekem: belemarkolt a hajamba és a vállamba; de a végsőkig elszánt ellen­félre akadt. Valóban zsarnokot láttam benne: gyilkost. Éreztem, hogy fejemből szivárog a vér, végigcsöpög a nyakamon, metsző fájdalom nyilallt belém, már nem is féltem, csak dühöm­ben remegtem. Nem tudom pontosan, hogy mit csináltam, de John torkaszakadtából üvöltötte: „Patkány! Patkány!” Neki kéznél volt a segítség: Eliza és Georgiana már fölszaladt Mrs. Reedért, és Mrs. Reed megjelent a színen, nyomában Bessie, és az Abbot nevű komorna. Szétválasztottak bennünket.

- Uramisten! - hallottam. - Így nekirontani John úrfinak! Mint egy fúria!

- Ki látott már ilyen méregzsákot!

Aztán megszólalt Mrs. Reed is:

- Vigyétek föl a vörös szobába, és zárjátok rá az ajtót.

Azonnal négy kéz nyúlt utánam. Fölvittek a lépcsőn.



FeltöltőJakus Laura 1.
Az idézet forrásaJane Eyre Első fejezet

minimap