Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Brooke, Rupert: Éltető tea (Dining Room Tea Magyar nyelven)

Brooke, Rupert portréja

Dining Room Tea (Angol)

When you were there, and you, and you,
Happiness crowned the night; I too,
Laughing and looking, one of all,
I watched the quivering lamplight fall
On plate and flowers and pouring tea
And cup and cloth; and they and we
Flung all the dancing moments by
With jest and glitter. Lip and eye
Flashed on the glory, shone and cried,
Improvident, unmemoried;
And fitfully and like a flame
The light of laughter went and came.
Proud in their careless transience moved
The changing faces that I loved.
 
Till suddenly, and otherwhence,
I looked upon your innocence.
For lifted clear and still and strange
From the dark woven flow of change
Under a vast and starless sky
I saw the immortal moment lie.
One instant I, an instant, knew
As God knows all. And it and you
I, above Time, oh, blind! could see
In witless immortality.
I saw the marble cup; the tea,
Hung on the air, an amber stream;
I saw the fire's unglittering gleam,
The painted flame, the frozen smoke.
No more the flooding lamplight broke
On flying eyes and lips and hair;
But lay, but slept unbroken there,
On stiller flesh, and body breathless,
And lips and laughter stayed and deathless,
And words on which no silence grew.
Light was more alive than you.
 
For suddenly, and otherwhence,
I looked on your magnificence.
I saw the stillness and the light,
And you, august, immortal, white,
Holy and strange; and every glint
Posture and jest and thought and tint
Freed from the mask of transiency,
Triumphant in eternity,
Immote, immortal.
                            Dazed at length
Human eyes grew, mortal strength
Wearied; and Time began to creep.
Change closed about me like a sleep.
Light glinted on the eyes I loved.
The cup was filled. The bodies moved.
The drifting petal came to ground.
The laughter chimed its perfect round.
The broken syllable was ended.
And I, so certain and so friended,
How could I cloud, or how distress,
The heaven of your unconsciousness?
Or shake at Time's sufficient spell,
Stammering of lights unutterable?
The eternal holiness of you,
The timeless end, you never knew,
The peace that lay, the light that shone.
You never knew that I had gone
A million miles away, and stayed
A million years. The laughter played
Unbroken round me; and the jest
Flashed on. And we that knew the best
Down wonderful hours grew happier yet.
I sang at heart, and talked, and eat,
And lived from laugh to laugh, I too,
When you were there, and you, and you.



FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásahttp://www.rupertbrooke.com

Éltető tea (Magyar)

Mikor ott voltál te, meg te, meg te,
Vidámság koronázta az estet;
S én is, veletek együtt nevettem és néztem,
Mint egy közülünk, a rebbenő lámpafényben
Tányérra, virágra, zúduló teára,
Csészére, s az abroszra vetülő árnyat;
És ők, és mi is roptuk a tánc perceit
Tréfálkozva, sziporkázva. Ajkaink s szemeink
Villantak, ragyogtak, sírtak tündökölve,
Gondtalanul, a percbe belefeledkezve;
És szeszélyesen, akár egy lángcsóva,
A nevetés fénye elaludt, majd újra fellobbant.
Formálva saját önfeledt múlandóságukat
Büszkén viselő, általam szeretett arcokat.
 
Mígnem a semmiből, hirtelen,
Ártatlanságod jött szembe velem.
Kristálytisztán, lágyan és különösen
A változás homályos szövetében
A mérhetetlen s csillagtalan égbolt alatt
Megmutatta magát a halhatatlan pillanat.
Egy pillanatnyi én, egy pillanatra, tudott mindent,
Akár az Isten tudhatta. Téged, és mindezt,
És, ó, én vak! az Időn túl saját lényem
Az egyszerű öröklét tekintetével szemléltem.
Láttam a márvány csészét; a teát, amint
Borostyán folyama a légben megállt;
És láttam a tűznek fénytelen sugarát,
A festett lángot, a fagyott füstöt.
Az áradó lámpafény többé már nem tört
Meg rebbenésein ajaknak, hajnak és szemnek;
Csupán elterült és nyugodott egyre,
A dermedt húson, a nem lélegző testen,
Szájon s mosolyon, múlhatatlan, rezzenetlen,
És a szavakon, melyekre csend nem tapadt.
A fény sokkal élőbb volt, mint te magad.
 
S akkor a semmiből, hirtelen,
Nagyszerűséged megmutatta magát nekem.
Láttalak a nyugalom s a fény tükrében,
Téged magasztosan, halhatatlan, fehéren,
Szentként és idegennek; s minden mozzanat
Póz és tréfa, gondolat s színárnyalat
A múlandóság maszkját levetve,
Az öröklétet ünnepelte.
Tisztán, sosem múlón.
                                                    Végül kábultan
Megnyílt az emberi tekintet, az enyészet ostromában
Kifáradva; s az Idő elindult útjára lassan araszolva.
A megváltozás mintha csak álom lett volna.
A fény újra csillant a szeretett szemekben.
A csésze megtelt. A testek mozogni kezdtek.
A lebegő szirom végre földet érhetett.
A nevetés dallama beteljesedhetett.
A megakadt szótag kerek szóvá érett.
S én oly’ bizonyosan, szívemben oly’ melegséggel,
Felhőket, bánatot hogy’ hozhattam volna
Ez öntudatlanság-paradicsomba?
Vagy zavartam volna meg Időnek varázsát tán,
A fény kimondhatatlanságáról dadogván?
Magasztosságtok örök jelenléte,
Az időtlen vég, ezekről nem beszéltem,
A mindent beterítő béke, a ragyogó fény.
És sohasem említettem, hogy én
Eközben milliónyi mérföldre innen töltöttem
Milliónyi évet. A kacagás pedig töretlen
Körét járta épp; s a tréfálkozás
Tetőpontjára ért. S mi tudjuk leginkább
Csodás óráink hogy’ kerekítettük még vidámabbra.
És én szívemből dalolva, csevegve és lakomázva,
S, ahogy mi mind, éltem nevetésről nevetésre,
Amikor ott voltál te, és te, és te.
 



FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásaKiszely Diána

minimap