Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Browning, Robert: Andrea del Sarto (Andrea del Sarto Magyar nyelven)

Browning, Robert portréja

Andrea del Sarto (Angol)

‘The Faultless Painter’
But do not let us quarrel any more,
No, my Lucrezia; bear with me for once:
Sit down and all shall happen as you wish.
You turn your face, but does it bring your heart?
I'll work then for your friend's friend, never fear,
Treat his own subject after his own way,
Fix his own time, accept too his own price,
And shut the money into this small hand
When next it takes mine. Will it? tenderly?
Oh, I'll content him,—but to-morrow, Love!
I often am much wearier than you think,
This evening more than usual, and it seems
As if—forgive now—should you let me sit
Here by the window with your hand in mine
And look a half-hour forth on Fiesole,
Both of one mind, as married people use,
Quietly, quietly the evening through,
I might get up to-morrow to my work
Cheerful and fresh as ever. Let us try.
To-morrow, how you shall be glad for this!
Your soft hand is a woman of itself,
And mine the man's bared breast she curls inside.
Don't count the time lost, neither; you must serve
For each of the five pictures we require:
It saves a model. So! keep looking so—
My serpentining beauty, rounds on rounds!
—How could you ever prick those perfect ears,
Even to put the pearl there! oh, so sweet—
My face, my moon, my everybody's moon,
Which everybody looks on and calls his,
And, I suppose, is looked on by in turn,
While she looks—no one's: very dear, no less.
You smile? why, there's my picture ready made,
There's what we painters call our harmony!
A common greyness silvers everything,—
All in a twilight, you and I alike
—You, at the point of your first pride in me
(That's gone you know),—but I, at every point;
My youth, my hope, my art, being all toned down
To yonder sober pleasant Fiesole.
There's the bell clinking from the chapel-top;
That length of convent-wall across the way
Holds the trees safer, huddled more inside;
The last monk leaves the garden; days decrease,
And autumn grows, autumn in everything.
Eh? the whole seems to fall into a shape
As if I saw alike my work and self
And all that I was born to be and do,
A twilight-piece. Love, we are in God's hand.
How strange now, looks the life he makes us lead;
So free we seem, so fettered fast we are!
I feel he laid the fetter: let it lie!
This chamber for example—turn your head—
All that's behind us! You don't understand
Nor care to understand about my art,
But you can hear at least when people speak:
And that cartoon, the second from the door
—It is the thing, Love! so such things should be—
Behold Madonna!—I am bold to say.
   I can do with my pencil what I know,
What I see, what at bottom of my heart
I wish for, if I ever wish so deep—
Do easily, too—when I say, perfectly,
I do not boast, perhaps: yourself are judge,
Who listened to the Legate's talk last week,
And just as much they used to say in France.
At any rate 'tis easy, all of it!
No sketches first, no studies, that's long past:
I do what many dream of, all their lives,
—Dream? strive to do, and agonize to do,
And fail in doing. I could count twenty such
On twice your fingers, and not leave this town,
Who strive—you don't know how the others strive
To paint a little thing like that you smeared
Carelessly passing with your robes afloat,—
Yet do much less, so much less, Someone says,
(I know his name, no matter)—so much less!
Well, less is more, Lucrezia: I am judged.
There burns a truer light of God in them,
In their vexed beating stuffed and stopped-up brain,
Heart, or whate'er else, than goes on to prompt
This low-pulsed forthright craftsman's hand of mine.
Their works drop groundward, but themselves, I know,
Reach many a time a heaven that's shut to me,
Enter and take their place there sure enough,
Though they come back and cannot tell the world.
My works are nearer heaven, but I sit here.
The sudden blood of these men! at a word—
Praise them, it boils, or blame them, it boils too.
I, painting from myself and to myself,
Know what I do, am unmoved by men's blame
Or their praise either. Somebody remarks
Morello's outline there is wrongly traced,
His hue mistaken; what of that? or else,
Rightly traced and well ordered; what of that?
Speak as they please, what does the mountain care?
Ah, but a man's reach should exceed his grasp,
Or what's a heaven for? All is silver-grey,
Placid and perfect with my art: the worse!
I know both what I want and what might gain,
And yet how profitless to know, to sigh
"Had I been two, another and myself,
"Our head would have o'erlooked the world!" No doubt.
Yonder's a work now, of that famous youth
The Urbinate who died five years ago.
('Tis copied, George Vasari sent it me.)
Well, I can fancy how he did it all,
Pouring his soul, with kings and popes to see,
Reaching, that heaven might so replenish him,
Above and through his art—for it gives way;
That arm is wrongly put—and there again—
A fault to pardon in the drawing's lines,
Its body, so to speak: its soul is right,
He means right—that, a child may understand.
Still, what an arm! and I could alter it:
But all the play, the insight and the stretch—
(Out of me, out of me! And wherefore out?
Had you enjoined them on me, given me soul,
We might have risen to Rafael, I and you!
Nay, Love, you did give all I asked, I think—
More than I merit, yes, by many times.
But had you—oh, with the same perfect brow,
And perfect eyes, and more than perfect mouth,
And the low voice my soul hears, as a bird
The fowler's pipe, and follows to the snare —
Had you, with these the same, but brought a mind!
Some women do so. Had the mouth there urged
"God and the glory! never care for gain.
"The present by the future, what is that?
"Live for fame, side by side with Agnolo!
"Rafael is waiting: up to God, all three!"
I might have done it for you. So it seems:
Perhaps not. All is as God over-rules.
Beside, incentives come from the soul's self;
The rest avail not. Why do I need you?
What wife had Rafael, or has Agnolo?
In this world, who can do a thing, will not;
And who would do it, cannot, I perceive:
Yet the will's somewhat—somewhat, too, the power—
And thus we half-men struggle. At the end,
God, I conclude, compensates, punishes.
'Tis safer for me, if the award be strict,
That I am something underrated here,
Poor this long while, despised, to speak the truth.
I dared not, do you know, leave home all day,
For fear of chancing on the Paris lords.
The best is when they pass and look aside;
But they speak sometimes; I must bear it all.
Well may they speak! That Francis, that first time,
And that long festal year at Fontainebleau!
I surely then could sometimes leave the ground,
Put on the glory, Rafael's daily wear,
In that humane great monarch's golden look,—
One finger in his beard or twisted curl
Over his mouth's good mark that made the smile,
One arm about my shoulder, round my neck,
The jingle of his gold chain in my ear,
I painting proudly with his breath on me,
All his court round him, seeing with his eyes,
Such frank French eyes, and such a fire of souls
Profuse, my hand kept plying by those hearts,—
And, best of all, this, this, this face beyond,
This in the background, waiting on my work,
To crown the issue with a last reward!
A good time, was it not, my kingly days?
And had you not grown restless... but I know—
'Tis done and past: 'twas right, my instinct said:
Too live the life grew, golden and not grey,
And I'm the weak-eyed bat no sun should tempt
Out of the grange whose four walls make his world.
How could it end in any other way?
You called me, and I came home to your heart.
The triumph was—to reach and stay there; since
I reached it ere the triumph, what is lost?
Let my hands frame your face in your hair's gold,
You beautiful Lucrezia that are mine!
"Rafael did this, Andrea painted that;
"The Roman's is the better when you pray,
"But still the other's Virgin was his wife—"
Men will excuse me. I am glad to judge
Both pictures in your presence; clearer grows
My better fortune, I resolve to think.
For, do you know, Lucrezia, as God lives,
Said one day Agnolo, his very self,
To Rafael . . . I have known it all these years . . .
(When the young man was flaming out his thoughts
Upon a palace-wall for Rome to see,
Too lifted up in heart because of it)
"Friend, there's a certain sorry little scrub
"Goes up and down our Florence, none cares how,
"Who, were he set to plan and execute
"As you are, pricked on by your popes and kings,
"Would bring the sweat into that brow of yours!"
To Rafael's!—And indeed the arm is wrong.
I hardly dare . . . yet, only you to see,
Give the chalk here—quick, thus, the line should go!
Ay, but the soul! he's Rafael! rub it out!
Still, all I care for, if he spoke the truth,
(What he? why, who but Michel Agnolo?
Do you forget already words like those?)
If really there was such a chance, so lost,—
Is, whether you're—not grateful—but more pleased.
Well, let me think so. And you smile indeed!
This hour has been an hour! Another smile?
If you would sit thus by me every night
I should work better, do you comprehend?
I mean that I should earn more, give you more.
See, it is settled dusk now; there's a star;
Morello's gone, the watch-lights show the wall,
The cue-owls speak the name we call them by.
Come from the window, love,—come in, at last,
Inside the melancholy little house
We built to be so gay with. God is just.
King Francis may forgive me: oft at nights
When I look up from painting, eyes tired out,
The walls become illumined, brick from brick
Distinct, instead of mortar, fierce bright gold,
That gold of his I did cement them with!
Let us but love each other. Must you go?
That Cousin here again? he waits outside?
Must see you—you, and not with me? Those loans?
More gaming debts to pay? you smiled for that?
Well, let smiles buy me! have you more to spend?
While hand and eye and something of a heart
Are left me, work's my ware, and what's it worth?
I'll pay my fancy. Only let me sit
The grey remainder of the evening out,
Idle, you call it, and muse perfectly
How I could paint, were I but back in France,
One picture, just one more—the Virgin's face,
Not yours this time! I want you at my side
To hear them—that is, Michel Agnolo—
Judge all I do and tell you of its worth.
Will you? To-morrow, satisfy your friend.
I take the subjects for his corridor,
Finish the portrait out of hand—there, there,
And throw him in another thing or two
If he demurs; the whole should prove enough
To pay for this same Cousin's freak. Beside,
What's better and what's all I care about,
Get you the thirteen scudi for the ruff!
Love, does that please you? Ah, but what does he,
The Cousin! what does he to please you more?

I am grown peaceful as old age to-night.
I regret little, I would change still less.
Since there my past life lies, why alter it?
The very wrong to Francis!—it is true
I took his coin, was tempted and complied,
And built this house and sinned, and all is said.
My father and my mother died of want.
Well, had I riches of my own? you see
How one gets rich! Let each one bear his lot.
They were born poor, lived poor, and poor they died:
And I have laboured somewhat in my time
And not been paid profusely. Some good son
Paint my two hundred pictures—let him try!
No doubt, there's something strikes a balance. Yes,
You loved me quite enough. it seems to-night.
This must suffice me here. What would one have?
In heaven, perhaps, new chances, one more chance—
Four great walls in the New Jerusalem,
Meted on each side by the angel's reed,
For Leonard, Rafael, Agnolo and me
To cover—the three first without a wife,
While I have mine! So—still they overcome
Because there's still Lucrezia,—as I choose.

Again the Cousin's whistle! Go, my Love.

FeltöltőRossner Roberto
Az idézet forrásawww.poemhunter.com/Robert_Browning

Andrea del Sarto (Magyar)

„A makulátlan festő”

Ne veszekedjünk már, Lucreziám;
Még most az egyszer légy hozzám türelmes:
Ülj hát le – úgy lesz, ahogy te kívánod.
Arcod felém fordul már – de a szíved?
Ne félj, megfestem barátod barátja
Helyett, amit szokott, s ahogy s ameddig
S amennyiért szokott, s a pénzt bezárom
E kicsi kézbe, ha majd az enyémet
Megfogja. Ugye, meg? – Elkészítem
Neki, de holnap, szerelmem! Tudod,
Gyakran vagyok fáradtabb, mint hiszed,
Kivált ma este úgy érzem – bocsáss meg –,
Ha engeded, hogy kezeddel kezemben
Üljek az ablaknál és nézelődünk
Egy félórát Fiesole felé,
Ketten egy lélek, mint jó házasok,
Az estében békésen, csöndesen,
Holnap úgy tudnék a munkámba fogni,
Friss kedvvel, mint valaha. Próbáljuk meg.
Milyen öröm lesz holnap ez neked!
Puha kezed asszony magában is,
S enyém, mit befon, csupasz férfimell.
Az időt se bánd: szükség van terád
Mind az öt képhez, ami kell nekünk,
Így nem költünk modellre. Úgy! Maradj úgy –
Kígyózó szépem, hajlat hajlaton!
– Átszúrni ily tökéletes fület, bár
E gyöngy kedvéért, hogy tehetted? Oly szép –
Arcom, holdam, mindenki-holdja holdam,
Akit mindenki néz és mond övének,
S azt hiszem, ha néz, sorra vissza is néz
Mindenkire – senkié: drága mégis.
Mosolyogsz? Nézd, készen van, itt a képem,
Ezt hívjuk mi festők harmóniának!
Mindent egy közös szürkeség ezüstöz –
Egy alkonyatban te meg én – te még
Büszkén rám (ami elmúlt, hisz tudod),
Én mindenhogy: ifjúságom, reményem
S művészetem a józan, kellemes
Fiesoléhez mérsékelve. Csendül
A kápolnaharang; a kolostorfal
Vonala a bent összevissza fákat
Elrendezi az út túloldalán;
Az utolsó barát jön ki a kertből;
Fogyó nappalok; ősz, ősz mindenütt.
Most mintha összeállna: egybe látom
Egy alkony-képben magam és a munkám,
Ami lenni s amit tenni születtem.
Szerelmem, Isten kezében vagyunk.
Milyen furcsa is, amit ránk rótt, az élet:
Látszunk szabadnak s vagyunk láncra verve.
Érzem: rám rakta láncát – ám legyen.
E szoba például – nézz hátra – mindez
Itt mögöttünk! Te művészetemet
Nem érted, nem is érdekel, de azt csak
Hallod, amit az emberek beszélnek;
S ott az ajtó mellett a második rajz
– Az már igen, szerelmem! Épp ahogy kell –
Az Madonna! – merem állítani.
Meg tudom csinálni az ecsetemmel,
Amit látok, ismerek vagy szivemből
Áhítok – ha áhítok valaha,
S hozzá könnyen. Ha tökélyről beszélek,
Nem hencegek tán: ítéld meg magad,
Hisz hallottad múlt héten a legátust,
S a franciák is ugyanúgy beszéltek.
Akárhogy is, de könnyen, valamennyit!
Semmi vázlat, tanulmány – az a múlté;
Megvan és kész: soknak egy élet álma.
– Álom? Kínlódik, küzd s belebukik.
Két kezeden húszat számolhatnék meg
Kétszerre helybelit csak – nem tudod,
Mennyit kínlódnak megfesteni mások
Olyasmit, amit lebbenő ruháddal
Te itt szórakozottan összekensz –
S mire jutnak? Azt mondja Valaki
(Tudom, ki, mindegy), sokkal kevesebbre!
Hanem a kevés több, Lucrezia:
Alulmaradok. Bennük istenibb láng
Ég, a zaklatott, túltömött agyukban,
Szívükben vagy bárhol, mint ami biztos,
Hideg iparos-kezemet vezérli.
Művük földhöz ragad, de ők bejutnak
Gyakran a mennybe, mely zárva előttem,
S ott lábuk megvetik, bár visszajőve
Nem tudják elmondani a világnak.
Művem fentebb jár, de én itt ülök.
Az a hirtelen vérük! Szólj csak egy szót –
Dicsérd őket, felforr, gáncsold, fel éppúgy.
Én, aki magamtól festek s magamnak,
Tudom, mit teszek: gáncs, dicséret egyképp
Hidegen hagy. Megjegyzi valaki:
A Morello kontúrja elhibázott,
Tónusa rossz; na és? Vagy más szerint:
Helyes arányok, jó kontúr; na és?
Beszéljenek csak – mit bánja a hegy?
De hát túl kell érnünk a foghatón, vagy
Minek mennyország? Minden ezüstszürke,
Szelíd s tökéletes a művészetemben:
Annál rosszabb! Tudom, mit akarok
S mit nyertem volna, de mit ér a sóhaj:
„Voltam volna kettő: én s más – fejünket
Fölszegjük a világ fölé.” Na persze.
Itt ez a kép: a híres ifjú műve,
Az urbinóié, ki öt éve meghalt.
(Giorgio Vasari küldte, másolat.)
Átlátom, az egészet hogy csinálta,
Királyok, pápák elé öntve lelkét:
Áthatolt, hogy betölthesse a menny,
Művészetén, fölébe – mert kevés az;
E karral persze baj van – s azzal is –
Bocsánatos hiba a rajz vonalában,
Testében, mondjuk: a lélek helyes,
A szelleme – egy gyerek is megérti.
Csak épp a kar! S én kijavíthatom:
De hát az érzés, játék, lendület,
Mind messze tőlem, messze! És miért?
Ha rászorítsz, ha lelket adsz, te és én
Fölemelkedtünk volna Raphaelhez!
Nem, szerelmem, amit kértem, megadtad,
Többet, mint érdemelném, sokkal többet!
De – ó, ha e hibátlan homlok és e
Tökéletes szem, száj, túl a tökélyen,
S e mély hang, amit lelkem úgy követ, mint
Madarász sípját a madár a tőrbe –
Ha mind ugyanez s még lélek vele!
Van asszony ilyen. Ha unszol e száj:
„Isten s dicsőség! Sose nézd a hasznot.
Mi a jövőhöz képest a jelen?
Élj a hírnévért, együtt Agnolóval!
Raphael vár: fel Istenhez, ti hárman!”
A kedvedért, úgy rémlik, megteszem;
Vagy mégsem. Isten rendelése dönt.
Különben is, önlelkünk ösztönöz,
Más nem segít. Mért kellesz hát nekem?
Raphael nőtlen volt s az Agnolo is.
Aki itt megtehet valamit, nem akarja,
S ki megtenné, nem tudja, úgy találom;
S mert akarat valami – és erő is –
Csak kijut: küszködünk félemberekként.
Végezetül: Isten büntet, jutalmaz.
Jobb is nekem, ha szigorúan ítél,
Hogy némileg alábecsülnek itt,
Szegény vagyok, s valljuk be, megvetett.
Egész nap itthon kuksoltam, tudod, mert
Félek, a párizsi urakba botlom.
Még jó, ha továbbmennek félrenézve,
De néha szóba állnak, s tűrni kell.
Van is téma! Hogy Ferenc, hogy a kezdet,
Fontainebleau-ban a diadal éve!
Hát igen, akkor felszárnyaltam én is:
A dicsfényt, Raphael házikabátját,
Rám adta ama nagy uralkodó
Arany figyelme… Szakállában egyik
Ujja, vagy készülő mosoly jele
Szája fölött, karja a vállamon,
Aranyláncának csengése fülemben –
Én festek büszkén, lehelete rajtam,
Körötte udvara, az ő szemével
Figyelnek, a nyílt francia szemek,
S pazarló szívük mozgatja kezem –
S főként ez, ez, mögöttem ez az arc,
Ez a háttérben, munkámon figyelme,
Egy végső keggyel hogy megkoronázza!
Szép idők, nem? Királyi napjaim.
S ha nem vagy nyugtalan… De hát tudom –
Megvolt, elmúlt; ösztönöm súgta: így jó;
Túlnőtt az élet aranya a szürkén,
S vaksi denevért, napfény ne kísértsen,
A csűr négy fala: annyi a világ.
Hogyan is végződhetett volna másképp?
Te hívtál és én megtértem szivedhez.
A győzelem – itt megmaradni; győztem
Győzelmem előtt, nincs mit bánni hát.
Kezem hadd keretezze arcod, én szép
Lucreziám, hajadnak aranyában!
„Ezt Raphael, azt Andrea festette;
Ha imádkozol, a rómaié jobb,
De azén a Szűz a felesége volt”
S megbocsátanak. Jó, hogy itt előtted
Mérhetem meg e két képet: kitetszik
– Hiszek benne – az én nagyobb szerencsém.
Mert tudnod kell, Lucrezia, hogy egyszer,
Ahogy van Isten, maga Agnolo
Szólt Raphaelhez… Tudtam akkor is már…
(Mikor a fiatalember kiszórta
Egy palotafalra eszméi lángját,
Hogy Róma lássa, s ez fejébe szállt) –
„Firenzénkben tengődik ám, barátom,
Egy szánalmas mitugrász észrevétlen,
Az ha pápáidtól s királyaidtól
Módot kap, mint te, tervre, kivitelre,
Bizony, ugyancsak megizzasztana!”
Egy Raphaelt! És valóban, a kar rossz.
Merjem-e? Csak hogy lásd… Ide a krétát –
Így, rendben a vonal! De hát a lélek!
Ez Raphael! Vissza! – Ám énnekem csak
Az a fontos, ha igazat beszélt is
(Hogy ki? Hát Michel Agnolo, ki más?
Hogy feledhetsz el olyan szavakat?),
Ha megvolt is az esély s elveszett;
Hogy te – nem hálás – csak elégedett légy.
Hadd higgyem ezt. Mosolyogsz, igazán?
Micsoda óra volt! Újabb mosoly?
Ha minden este itt ülnél velem,
Jobban dolgoznék, elhiszed? S ha többet
Keresnék, többet adhatnék neked.
Besötétedett: ott e csillag is, nézd;
A Morello eltűnt, a falon őrfény,
Kapott nevét kiáltja a kuvik.
Jöjj az ablaktól, szívem, gyere beljebb
E szomorú kis házba – mikor épült,
Örömre, hittük. Isten igazságos.
Ferenc király tán megbocsát; gyakorta
Ha éjjel felnézek fáradt szememmel
A festésből, a fal fénybe borul:
A téglák közül az aranyhabarcs
Vakít elő, az ő aranyai.
Csak szeressük egymást. Te menni készülsz?
Már megint az a kuzin? Odakinn vár?
Vele kell lenned – vele s nem velem?
A kölcsönök? Újabb játékadósság?
Ezért a mosoly? Jó, fizess ki ezzel.
Van még belőle? Kéz, szem s némi szív
Amíg marad, a munkám árulom;
De mennyit ér? Hadd üljek itt – henyén,
Ha tetszik – a múló est szürke alján
– Megfizetem majd – s hadd merengjek el:
Hogy festenék francia földön újra
Egy képet, ezt az egyet, a Szűz arcát,
Most nem a tiédet! Légy ott velem, hogy
Halld őket – vagyis Michel Agnolót –
Mikor megmondja, hogy munkám mit ér.
Akarod? Holnap, persze, a barátod.
Folyosójára megfestem, amit kell;
Jó, jó – a portrét kapásból bevégzem,
S ha nem tetszik, rásózok valami
Egyebet – szóval telik majd fedezni
A kuzinod hóbortját, és mi több
S nekem egyedül fontos, a tiéd
A tizenhárom scudo nyakfodorra!
Örülsz, szerelmem? De hát mit tesz ő,
A kuzin! Hogy jobban örülsz neki?

Öreges béke ma este szivemben.
Keveset bánok, s változtatni? Semmit.
Minek bolygatni elmúlt életem?
Megcsaltam Ferencet! – igaz: a pénzét
Elvettem, a kísértés bűnbe vitt, s e
Házat felépítettem – ennyi volt.
Szüleimet elvitte a nyomor.
Én gazdag voltam tán? Látod, ki hogy
Gazdagodik! Mindenki tűrje sorsát.
Születtek, éltek, meghaltak szegényen;
De hát nem loptam én se a napot,
S bérem csekély volt. Holmi jó fiú
Fesse meg kétszáz képemet – ha tudja!
Mindegy, van ellensúly. Igen, szerettél
Éppen eléggé, úgy tetszik ma este.
Mi jutna több? Itt be kell érnem ezzel.
A Mennyben új esélyek tán, még egy esély –
Négy nagy falat angyali nyílvetés oszt
Az Új Jeruzsálemben, hogy befedjük
Leonardo, Raphael, Agnolo s én –
Az első háromnak nincs asszonya,
De nekem van! És – újra csak legyőznek,
Mert Lucrezia mellett döntök ott is.

A kuzin füttye újból! Menj, szerelmem.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://dia.jadox.pim.hu