Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Browning, Robert: Tébolyda-cella II (II.—Madhouse Cell Magyar nyelven)

Browning, Robert portréja

II.—Madhouse Cell (Angol)

Porphyria’s Lover

 

The Rain set early in to-night,

    The sullen wind was soon awake,

It tore the elm-tops down for spite,

    And did its worst to vex the lake,

I listened with heart fit to break;

When glided in Porphyria: straight

    She shut the cold out and the storm,

And kneeled and made the cheerless grate

    Blaze up, and all the cottage warm;

Which done, she rose, and from her form

Withdrew the dripping cloak and shawl,

    And laid her soiled gloves by, untied

Her hat and let the damp hair fall,

    And, last, she sate down by my side

And called me. When no voice replied,

She put my arm about her waist,

    And made her smooth white shoulder bare,

And all her yellow hair displaced,

    And, stooping, made my cheek lie there,

And spread o’er all her yellow hair,

Murmuring how she loved me; she

    Too weak, for all her heart’s endeavour,

To set its struggling passion free

    From pride, and vainer ties dissever,

And give herself to me for ever:

But passion sometimes would prevail,

    Nor could to-night’s gay feast restrain

A sudden thought of one so pale

    For love of her, and all in vain;

So, she was come through wind and rain.

Be sure I looked up at her eyes

    Proud, very proud; at last I knew

Porphyria worshipped me; surprise

    Made my heart swell, and still it grew

While I debated what to do.

That moment she was mine, mine, fair,

    Perfectly pure and good: I found

A thing to do, and all her hair

    In one long yellow string I wound

Three times her little throat around,

And strangled her. No pain felt she;

    I am quite sure she felt no pain.

As a shut bud that holds a bee

    I warily oped her lids; again

Laughed the blue eyes without a stain.

And I untightened next the tress

    About her neck; her cheek once more

Blushed bright beneath my burning kiss:

    I propped her head up as before,

Only, this time my shoulder bore

Her head, which droops upon it still:

    The smiling rosy little head,

So glad it has its utmost will,

    That all it scorned at once is fled,

And I, its love, am gained instead!

Porphyria’s love: she guessed not how

    Her darling one wish would be heard.

And thus we sit together now,

    And all night long we have not stirred,

And yet God has not said a word!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.telelib.com/words/authors

Tébolyda-cella II (Magyar)

Porphyria szeretője

 

Korán jött este az eső,

   Hamar szél támadt feketén,

Szil-csúcsot daccal tördelő,

   S tajtékot vert a tó szinén,

Alélt szívvel füleltem én;

S Porphyria osont be: lám

   Vihar, hideg, szél künnrekedt,

Letérdelt, a rostélyra láng

   Fészkelt és a házba meleg;

Felállt, az ázott köpönyeg

Leomlott testéről s a sál;

   Mellé sáros kesztyű; lehullt

Fátyla alól a dús haj-ár;

   Ágyamra ült, hozzám simult

S szólitott. S mert hasztalanul,

Csipőjére tette karom,

   Felfedte válla hó szinét,

Megrázta szép haját mohón,

   Míg arcom a fürtökhöz ért

S elborított a szőke ék,

És hogy szeret! suttogta: ő,

   Kit bár rég unszol szíve, gyönge,

Hogy gőgjét, rangját sürgető

   Vágya útjából félrelökje

És enyém maradjon örökre;

De néha győz a szenvedély,

   Lám nem volt víg estély se gát,

Hogy rám gondoljon, kit kevély

   Szivéért rég sáppaszt a vágy,

S eljött esőn és szélen át.

Hidd meg, szemébe néztem, és

   Büszkén; végre tudtam, szeret

Porphyria; meglepetés

   Melengette a szívemet,

Míg fontolgattam, mit tegyek.

Most, most enyém: tökéletes,

   Szép, tiszta, jó; csak egy maradt:

Aranyhajából jó feszes

   Zsinórt fonni, kigyózva hadd

Fogja körül a csöpp nyakat -

S megfojtottam. Nem szenvedett;

   Nem fájt neki, biztos vagyok.

Mikor mint méh-rejtő rügyet,

   Szemhéját felnyitottam ott,

A kék szem tisztán kacagott.

Aztán megoldottam nyakán

   A fürtöt; még egyszer kigyúlt

Csókomtól arca, mint a láng;

   Fejét megtámasztottam úgy,

Hogy most az én vállamra hullt;

S még most is egyre ott pihen,

   Rózsás, mosolygó kicsi fő,

Boldog, mert már nincsen jelen

   Semmi bántó, kedvet szegő,

Helyettük engem nyert el ő!

Porphyria nem tudta még,

   Hogy így betelik óhaja.

És most ketten ülünk eképp,

   Nem mozdultunk az éjszaka -

S Istennek nem volt egy szava!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu/00300/00339/00339.htm#d5552

minimap