Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Browning, Robert: Szerelem a romok között (Love Among the Ruins Magyar nyelven)

Browning, Robert portréja

Love Among the Ruins (Angol)

Where the quiet-coloured end of evening smiles,

      Miles and miles

On the solitary pastures where our sheep

      Half-asleep

Tinkle homeward thro' the twilight, stray or stop

      As they crop--

 

Was the site once of a city great and gay,

      (So they say)

Of our country's very capital, its prince

      Ages since

Held his court in, gathered councils, wielding far

      Peace or war.

 

Now the country does not even boast a tree,

      As you see,

To distinguish slopes of verdure, certain rills

      From the hills

Intersect and give a name to, (else they run

      Into one)

 

Where the domed and daring palace shot its spires

      Up like fires

O'er the hundred-gated circuit of a wall

      Bounding all

Made of marble, men might march on nor be prest

      Twelve abreast.

 

And such plenty and perfection, see, of grass

      Never was!

Such a carpet as, this summer-time, o'er-spreads

      And embeds

Every vestige of the city, guessed alone,

      Stock or stone--

 

Where a multitude of men breathed joy and woe

      Long ago;

Lust of glory pricked their hearts up, dread of shame

      Struck them tame;

And that glory and that shame alike, the gold

      Bought and sold.

 

Now--the single little turret that remains

      On the plains,

By the caper overrooted, by the gourd

      Overscored,

While the patching houseleek's head of blossom winks

      Through the chinks--

 

Marks the basement whence a tower in ancient time

      Sprang sublime,

And a burning ring, all round, the chariots traced

      As they raced,

And the monarch and his minions and his dames

      Viewed the games.

 

And I know, while thus the quiet-coloured eve

      Smiles to leave

To their folding, all our many-tinkling fleece

      In such peace,

And the slopes and rills in undistinguished grey

      Melt away--

 

That a girl with eager eyes and yellow hair

      Waits me there

In the turret whence the charioteers caught soul

      For the goal,

When the king looked, where she looks now, breathless, dumb

      Till I come.

 

But he looked upon the city, every side,

      Far and wide,

All the mountains topped with temples, all the glades'

      Colonnades,

All the causeys, bridges, aqueducts,--and then

      All the men!

 

When I do come, she will speak not, she will stand,

      Either hand

On my shoulder, give her eyes the first embrace

      Of my face,

Ere we rush, ere we extinguish sight and speech

      Each on each.

 

In one year they sent a million fighters forth

      South and North,

And they built their gods a brazen pillar high

      As the sky

Yet reserved a thousand chariots in full force--

      Gold, of course.

 

O heart! oh blood that freezes, blood that burns!

      Earth's returns

For whole centuries of folly, noise and sin!

      Shut them in,

With their triumphs and their glories and the rest!

      Love is best.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://lovepoems.yu-hu.com

Szerelem a romok között (Magyar)

Hol a pasztell-színű est mosolyg a tág

téren át,

árva síkon, hol megtérő juhaink

nyája ring

s cseng mélán az alkonyban vagy vesztegel,

míg legel –

 

város állott (szól a fáma) hajdanán,

nagy s vidám,

székhelyéül földünknek, s itt állt a trón

egykoron,

nagytanács ült egybe, béke s harc felett

dönthetett.

 

Most – e tájra egyetlen fa sem hajol,

jel sehol

mutatnia lejtőn, mit részekre szab

pár patak

nevet adva néki (másképp az egész

egybevész),

 

hogy a kastély lökte lángként égre itt

tornyait,

s nézte száz kapúju márvány védfalát,

melyen át

kart a karba, harcos könnyen elhaladt

egy tucat.

 

És a fű, nézd, nem volt dúsabb és üdébb

soha még!

Nyáridőn mint vastag szőnyeg szétterül,

rejtekül

régi romnak, nyomnak, hogy csak sejthető

kő s fatő –

 

ahol egykor kéj és könny közt nagy tömeg

lüktetett,

dicsőségtől, szégyentől a szív dagadt,

majd riadt,

s mindkettőnek volt aranyban megszabott

ára ott.

 

Most – a tornyocska, e síkon mely borong,

árva csonk,

rajt kapor nő, repkény üt ki oldalán

és csalán,

míg kidugja szép fejét a kankalin

résein –

 

jelzi, hol szökött fel büszkén egykoron

nagy torony,

szállt a versengő kocsik tüzes köre

körüle,

s nézték a király, kevély kegyeltjei

s hölgyei.

 

És tudom, hogy míg a pasztell-színű est

rám nevet,

s aklukba terelve csengős nyájaink

búcsut int,

s míg a lejtőt s csermelyt ólmos szürkeség

oldja szét –

 

egy mohó szemű, aranyló fürtü lány

vár reám

a toronyban, honnan hajtó leste rég

kegy jelét,

hol király állt, s hol ma ő áll szótlan így,

jöttömig.

 

Ám a felség széles, messzi városát

látta át,

erdők oszlop-csarnokát, templom-szegett

bérceket,

útat, hidat, vízvezetéket s a nép

tömegét!

 

Ha megjöttem, nem beszél a lány, csak áll,

karja már

vállamon, s arcom ölelve járja be

két szeme,

míg egymásba omlunk, és a szó s a szem

elpihen.

 

Észak- s délnek küldtek harcost légiót,

milliót,

Istenüknek réz-pillért emeltek ők,

ég-verőt,

s még maradt ezer szekér hiánytalan,

mind arany!

 

Ó szív! ó vér, mely megfagy, vér, mely lobog!

Századok

tébolyáért fizet a föld: bűnt s zavart!

Diadalt,

dicsőséget s mind efélét félrevess!

Csak szeress!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap