Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Buck, Pearl S.: The Promise (detail)

Buck, Pearl S. portréja

The Promise (detail) (Angol)

I

In their despair men must hope, when a promise is given, though it be only a promise.

Thus, though his second son always shook his head when Ling Tan spoke of the promise, still the old man believed in it. The truth was that Ling Tan, as many did, believed the men of Ying and Mei to be the strongest and fiercest of all men on earth, and he and all others in this enemy-ridden land daily hoped that by some provocation the enemy would overstep themselves and enrage those foreigners across the sea and force them to come into the war, and thus bring an end to it. For, evil and strong as the enemy was, none believed even this enemy could conquer the foreigners, the hairy men of Ying and Mei.

Nor would Ling Tan listen to his sons when they told him that these foreigners were not so strong as they had once been. Thus in the city one day where Lao Er had gone to sell some salted duck eggs, he saw an enemy guardsman spit into the face of a foreigner, and the foreigner did no more than wipe it off with a white cloth he took out of his pocket.

“He keeps that white cloth in his pocket, doubtless,” Lao Er said to his father when he came back, “and he keeps it just to wipe off enemy spittle from his face. All we who saw it were amazed, and a man who stood near me to sell his dumplings to those who passed said that he would never have believed it. He said that it used to be when a foreign man or even a foreign woman was given an insult, or so much as what they thought an insult, men with guns came down from foreign warships that lay always ready in the river.”

“Where are those warships now?” Lao Ta asked. “There are only enemy warships in the river these days. And one day when I went into the city gate from the river side, I saw foreigners stopped even as we are stopped and their clothes taken off and their bodies searched by the enemy guardsmen, and they were as meek and helpless as we are, having no guns. Do not hope too much now, old father.”

Thus his two sons begged Ling Tan lest he be too grieved for his own good when the promise the foreigners had made was not kept. But he still hoped, for where was there hope in any other place?

All through that evil autumn, though the skies were so tranquil and clear above the harvest fields, the times grew steadily worse. The village of Ling lived as though it were in the middle of a silent world. No news came in from the outside except such as could leak in by the whispers of men hastening through on plans of their own. From these Ling Tan and his sons heard that the war still went on in the free land. They heard, too, that though the capital of the country was moved far inland, even there the enemy went and sent down the great bombs which had torn up the earth near the village, a single bomb strong enough to make the large pond. That hole was full of water now, and on the day that Ling Tan heard how the inland capital was bombed he went and looked at the hole and thought to himself how it would be if great pits like that were dug into a city and what of the people? Even if they hid in the rocky hills, as it was said they did, could it go on forever? He was compelled the more to hope that from the world outside there might come help against this bitter enemy.

And again in the eighth month of that year Ling Tan and his sons heard that outside in the free land there was now war made on the enemy in five provinces at once, and this was the first time they heard of Lao San. The word came through a traveling priest, who said that all young and strong men were gathering together for that new war. Then he took out a paper from his gray robe, and in the paper was a piece of black hair that lay in a curl and he said,

“This was given to me by the tallest young man I have ever seen, and he told me to go out of my way to pass this house and that you would give me food when you saw this piece of hair which he cut from his own head as he stood before me. He took his short sword and cut it off and gave it to me.”

Now when Ling Sao heard the priest say this she cried out that this was surely her third son’s hair who had gone away many days before this and with him some of the hill men whom he led. “Whose hair curls like this except my third son’s?” she cried. “I never saw any hair like it, and I always said it was because when he was in my womb I craved eels. Do you remember how I ate eels when I carried your third son, old man?”

“I do remember,” Ling Tan said, “and when he was born we were all grieved at the way his hair was. It curled on his head, like eels, as you say, old woman. But it was too late then. And it has always grown out of him like that. Where did you say you saw him, good priest?”

“Near the city of Long Sands,” the priest said.

“Was he in rags?” Ling Sao asked anxiously.

“No, he was in whole cloth,” the priest said, “and he looked full fed and happy enough. But he was on the way to battle, as all young men were in those parts, for it is expected that the enemy is gathering itself for a new attack upon that city.”

Ling Sao took the hair from the priest’s hand and wrapped it in a bit of red paper that she had kept in a drawer of the table in her own room, and Ling Tan told the wife of his eldest son to prepare food for the priest, as much as he could eat, and then more to take with him. This the woman did, for she had become in this house a willing, faithful soul whom all called upon and she never said she was weary. Even the work that Jade once did this woman now took for her own duty and if Jade mentioned it, she laughed and said,

“If you suckle those two boys of yours what else can be asked of you?”

And it was true that Jade’s twin sons were always hungry, and it seemed however much Jade ate and however she drank rice gruel mixed with red sugar and however she supped broths and ate eggs boiled in tea she could never turn the food fast enough into milk for those two thirsty boys at her breasts.

That day after the priest had gone, his belly swelled under his girdle with what he had eaten and his basket full of food for tomorrow, they all sat and wondered about the third son and whether he would be killed in the battle or not, and what would become of him.

It was not long after this that Jade had a letter and when she opened it she found it was written by Mayli, and it came from that province which is called Yünnan, or South of the Clouds, and it was from the city of Kunming. There Mayli had told Jade she would go, and there she was. It was a short letter, seemingly full of playful talk and yet it ended with this question,

“How is it your husband’s younger brother has not brought me back my little silk flag?”

Now none but Jade and Lao Er knew about that small silk flag or how Mayli had given it to Jade to give to Ling San as a sign that she was going to the free land if he cared to follow her. So now when Jade was reading the letter to them aloud as they sat in the sunshine in the court one day in the autumn of that year, she saw that question ahead and did not read it aloud to them, lest they press her with questions she could not answer. But afterward when she was in their own bedroom she told Lao Er about it and he smiled.

“He will be there one of these days,” he said.

And so it was that something more than a month later there was another letter to Jade and this time Mayli said,

“Tell your parents that their third son has come here to this city, and he has fought in the battle of Long Sands, and he is full of the great victory we won there against the enemy.”

More than this Mayli did not say, but so much they all heard and were greatly cheered to know that somewhere there was a victory and that Lao San was alive. Only Ling Sao fretted because there was not more in the letter to tell her whether her third son and this Mayli were to be married or not. But no, there was not a word of marriage, not in this letter or another that came afterward, and Ling Sao grew angry and said:

“I wish I had that third son of mine here and I would jerk his ears! When did a son of mine ever go smelling around a woman when she was not his wife? If he is hungry for her, why does he not marry her? And she is worse than he is, to let him come near her, the bold daughter of a rotten mother—”

“Give over cursing, woman,” Ling Tan said. “Why is it that women will curse each other so easily?”

“Perhaps she will not marry my brother,” Lao Ta said. “You must remember, mother, that she is full of learning, and my brother does not know even his name on paper when he sees it.”

But Ling Sao flung up her head at her son. “If she has her belly full of ink, she is not the woman for him anyway,” she said, “and all the more he ought not to go near her.”

By this time they were all laughing at her and she seized one of the twins from Jade’s arms, and bore him away to comfort herself in the kitchen. For this woman could always be comforted by one of her grandsons. Her older children she could find fault with but the little ones were perfect in her eyes.

These were the small things of Ling Tan’s house, and somehow the house went on, even though the countryside was under the heavy rule of the enemy. Somehow they got enough food out of the earth for themselves, and Lao Ta and Lao Er grew clever in ways of deceiving the enemy.

 

1943



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://bookos.org

Az ígéret (részlet) (Magyar)

I

Az ember elkeseredettségében sem adhatja fel a reményt, ha ígéretet kapott - még ha ez pusztán csak egy ígéret is.

Így hiába ingatta a fejét Ling Tan második fia mindig, ha apja az ígéretről beszélt, az öregember mégiscsak hitt benne. Az igazság az, hogy Ling Tan sok más emberhez hasonlóan hitte, hogy Jing és Mei népe a legerősebb és legelszántabb a földkerekségen. Feldúlt hazájában nap mint nap abban reménykedett mindenki, hogy valami kihívás eredményeként az ellenség a határokat átlépve megtámadja a tengeren túl élő idegeneket, és bevonja őket is a háborúba, amitől talán véget is érne az egész. Hiszen bármilyen erős és elvetemült is az ellenség, még ők sem diadalmaskodhatnak az idegenek, Jing és Mei szőrrel fedett népe felett.

Ling Tan nem hallgatott a fiaira, amikor azt magyarázták neki, hogy ezek az idegenek már nem olyan hatalmasok, mint valaha voltak és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy amikor Lao Er egy napon a városba ment, hogy eladja a sózott kacsatojásokat, egy ellenség a szeme láttára köpött arcul egy idegent, aki válaszul csupán előhúzott egy fehér kendőt a zsebéből és letörölte vele az arcát.

- Semmi kétség, azt a fehér kendőt csak azért tartja a zsebében, hogy az ellenség köpéseit letörölgesse vele - mondta Lao Er, amikor hazatért. - Mindannyian ámulva néztük. Mellettem a járókelőknek gombócot áruló férfi azt mondta, hogy ha ezt nem a saját szemével látta volna, nem is hiszi el. Elmesélte, hogy régen, ha egy idegent valós vagy akár csak képzelt sértés ért - még ha egy asszony volt is -, fegyveres emberek özönlöttek elő az idegenek hadihajóiból, amelyek mindig készenlétben álltak a folyón.

- És hol vannak most azok a hadihajók? - kérdezte Lao Ta. - Most csak az ellenség hajóit lehet látni a folyón. És egyszer, amikor a déli városkapun mentem át, láttam, hogy az ellenség gárdatisztjei az idegenek hajóit is feltartóztatják, és hozzánk hasonlóan levetkőztetik és megmotozzák őket. És a fegyvereik nélkül éppen olyan alázatosak és védtelenek, mint mi. Így hát kérem idős apámat, ne reméljen túl sokat.

Így könyörgött Ling Tannak a két fia, nehogy túl nagy csalódás érje, amikor nem teljesül az idegenek ígérete. De ő mégis reménykedett, hiszen mi másban bízhatott volna?

A szántóföldek felett húzódó tiszta ég ellenére azon a keserves őszön minden egyre rosszabbra fordult. Lingék faluját némaság vette körül. A külvilágból nem érkeztek hírek hozzájuk, csak néhány kósza szóbeszédet suttogtak egymás fülébe az ügyeiket intéző emberek. Ling Tan és a fiai innen értesültek arról, hogy a háború még mindig tart. Azt is megtudták, hogy hiába költöztették át a fővárost a szárazföld belsejébe, az ellenség oda is eljutott, és hatalmas bombákat robbantott ott, pont amilyennel egy helyen a falu közelében is felszakította a földet, akkora gödröt hagyva maga után, mint egy tó, amely azóta valóban megtelt vízzel. Amikor Ling Tan meghallotta a bombázás hírét, elment oda, és arra gondolt, micsoda szörnyűség lehet, ha egy várost tépáznak meg így, és mi lesz az ott élő emberek sorsa. Még ha el is rejtőznek a környező hegyekben, ahogyan mondták, meddig folytatódhat ez tovább? Csak abban tudott reménykedni, hogy a világ valamely tájáról külső segítség érkezik a gyűlölt ellenséggel szemben.

Az év nyolcadik hónapjában Ling Tan és a fiai arról értesültek, hogy egyszerre öt tartományban indult támadás, hogy az ellenséget kiűzze, és ez volt az első alkalom, hogy hír érkezett Lao Szanról. A hírt egy vándor szerzetes hozta, aki azt is elmondta, hogy az új háborúba minden fiatal, erős férfit behívnak. Aztán elővett egy papírt szürke köpenyéből, amibe egy göndör fekete hajtincs volt tekerve.

- Még soha nem találkoztam ilyen magas emberrel, mint aki elküldte ezt velem. Azt mondta, térjek le az utamról, hogy jöjjek ebbe a házba, maguk pedig étellel fognak kínálni engem, amint meglátják ezt a hajtincset, amit a szemem láttára vágott le a tulajdon fejéről. Kezébe vette rövid kardját, levágta a tincset, és nekem adta.

- Ez csakugyan az én harmadik fiam haja lehet. Már nagyon régen elment, és hegyi embereket is vitt magával! - kiáltott fel Ling Szao, amikor a szerzetes mindent elmondott. - Ugyan kinek lenne még ilyen göndör fürtje, mint az én harmadik fiamnak? Soha nem láttam az övéhez hasonló tincseket. Mindig mondtam, hogy biztosan azért nőtt neki ilyen, mert úgy kívántam az angolnát, amikor a szívem alatt hordtam őt. Öreg, emlékszik, hogyan ettem az angolnát, amikor a harmadik fiát vártam?

- Emlékszem. És amikor megszületett, mindannyiunkat bántott, hogy ilyen a haja. Úgy, ahogy mondod, éppen úgy kunkorodott a feje tetején, mint egy angolna teste. De akkor már túl késő volt. Mióta megszületett, mindig úgy nőtt. Hol is találkozott vele, jó szerzetes?

- Long Sands városa közelében - felelte a szerzetes.

- Rongyos volt a ruhája? - kérdezte Ling Szao aggodalmasan.

- Nem, az öltözéke ép volt, jól tápláltnak és elégedettnek látszott. De éppen csatába tartott, mint minden fiatal férfi arrafelé, hiszen újabb támadásra lehet számítani.

Ling Szao átvette a hajtincset a szerzetestől, és egy darab piros papírba csomagolta, amit a szobájában, az asztal fiókjában tartott. Ling Tan pedig meghagyta a legidősebb fia feleségének, hogy készítsen bőségesen ételt a szerzetesnek, és csomagoljon neki az útra is. Az asszony meg is tette, hiszen készséges, megbízható teremtés volt, akitől a házban bárki bármit kérhetett, ő soha nem panaszkodott fáradtságra. Még azt is a saját kötelességének tekintette, hogy elvégezze, ami Jáde dolga lett volna, és ha a nő szóvá tette, ő mindig csak nevetett.

- Te szoptatod azt a két kicsi fiút, mi egyebet kérhetnénk még tőled?

Igaz is: Jáde két fia mindig éhes volt, és úgy látszott, Jáde soha nem képes nekik elég gyorsan tejjé alakítani az ételt az emlőjében. Bőségesen evett vörös cukorral készült rizskását, levest, teában főtt tojást, de a két gyermeknek soha nem volt elég, amit szoptak.

Aznap, miután a szerzetes jóllakottan, a kosarában másnapra is elegendő étellel elment tőlük, mindannyian a harmadik fiúra gondoltak. Vajon túléli-e a csatát, mi lesz a sorsa?

Nem sokkal ezután Jáde levelet kapott. Felbontás után megtudta, hogy Majlitól érkezett Jünnan, vagy más néven a Felhőknél délebbre fekvő tartományból, Kunming városából. Majli megírta Jádénak, hogy oda készül, és lám, valóban ott volt. A levél rövid, vidám hangvételű volt, de ezzel a kérdéssel zárult:

„Miért nem hozta vissza nekem a férjed öccse a kis selyemzászlómat?"

Jádén és Lao Eren kívül senki nem tudott arról a kis selyemzászlóról, sem arról, hogyan küldte el Majli Jádéval Lao Szánnák. Ezzel hozta Majli a tudomására, hogy a Szabad Földre készül, ha éppen Lao Szan utána akar menni. Jáde jó előre látta már a kérdést, így amikor azon az őszön felolvasta nekik a levelet a napsütötte kertben, a záró szavakat nem olvasta hangosan, nehogy olyan kérdésekkel kezdjék ostromolni, amelyekre nem tudna válaszolni. De később, a hálószobájukban elmondta Lao Ernek, aki mosolygott rajta.

- Nemsokára ő is ott lesz - jegyezte meg.

Alig több, mint egy hónap múlva Jáde újabb levelet kapott, amiben Majli ezt írta:

Add át a szüleidnek, hogy a harmadik fiuk eljött ebbe a városba, és a Long Sands-i csatában harcolt. Büszkeség önti el a szívét attól, hogy abban az ütközetben diadalmaskodtunk az ellenség felett.

Majli ennél többet nem írt, de ezt mindannyian hallották, és örültek annak, hogy ott messze győzelmet aratott a seregük, és Lao Szan életben van. Egyedül Ling Szao volt izgatott amiatt, hogy egyetlen szó sem esett arról, hogy a harmadik fia és az a bizonyos Majli házasságot terveznének. De bizony nem volt szó házasságról sem ebben a levélben, sem a következőben, ami érkezett.

- Bárcsak itt lenne a fiam, megrángatnám a fülét! - háborgott mérgesen. - Micsoda dolog az, hogy egy olyan nő körül szaglászik, aki nem a felesége? Ha vágyódik utána, akkor miért nem veszi feleségül? Az a nő pedig még nála is rosszabb, hogy közel engedi magához, egy romlott asszony arcátlan lánya!

- Hagyd abba az átkozódást - szólalt meg Ling Tan. - Miért van az, hogy az asszonyok olyan könnyen kiáltanak kígyót-békát egymásra?

- Talán ez a nő nem akar hozzámenni az öcsémhez - jegyezte meg Lao Ta. - Emlékezzen, anyám, hogy ez egy művelt, tanult nő, az öcsém pedig még a nevét sem tudja elolvasni.

- Mit bánom én, hogy művelt, akkor sem való az én fiamhoz, neki pedig még annyira sem kellene a szoknyája körüljárnia.

Mostanra mindenkin úrrá lett a nevetés, Ling Szao pedig felvette Jáde egyik gyermekét, és kiment a konyhába, hogy karján a poronttyal lecsillapodjon kicsit. Az unokái mindig megnyugtatták. A gyermekeinek a hibáit meglátta, de a kisdedek az ő szemében tökéletesek voltak.

Így teltek a napok Ling Tan házában, és valahogy mégiscsak túléltek, annak ellenére, hogy a vidéket súlyos nyomás alatt tartotta az ellenség. Valahogyan csak sikerült elég élelmet termelniük, Lao Ta és Lao Er pedig megtanulta félrevezetni őket.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://ekultura.hu

minimap