Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Chaucer, Geoffrey: Troilus és Criseyde, a III. énekből (Troilus and Criseyde, Book III (detail) Magyar nyelven)

Chaucer, Geoffrey portréja
Képes Júlia portréja

Vissza a fordító lapjára

Troilus and Criseyde, Book III (detail) (Angol)

Incipit prohemium tercii libri

 

This Troilus, with blisse of that supprysed,

Put al in goddes hond, as he that mente

No-thing but wel; and, sodeynly avysed,

He hir in armes faste to him hente.

And Pandarus, with a ful good entente,

Leyde him to slepe, and seyde, `If ye ben wyse,

Swowneth not now, lest more folk aryse.'

 

What mighte or may the sely larke seye,

Whan that the sperhauk hath it in his foot?

I can no more, but of thise ilke tweye,

To whom this tale sucre be or soot,

Though that I tarie a yeer, som-tyme I moot,

After myn auctor, tellen hir gladnesse,

As wel as I have told hir hevinesse.

 

Criseyde, which that felte hir thus y-take,

As writen clerkes in hir bokes olde,

Right as an aspes leef she gan to quake,

Whan she him felte hir in his armes folde.

But Troilus, al hool of cares colde,

Gan thanken tho the blisful goddes sevene;

Thus sondry peynes bringen folk in hevene.

 

This Troilus in armes gan hir streyne,

And seyde, `O swete, as ever mote I goon,

Now be ye caught, now is ther but we tweyne;

Now yeldeth yow, for other boot is noon.'

To that Criseyde answerde thus anoon,

`Ne hadde I er now, my swete herte dere,

Ben yolde, y-wis, I were now not here!'

 

O! Sooth is seyd, that heled for to be

As of a fevre or othere greet syknesse,

Men moste drinke, as men may often see,

Ful bittre drink; and for to han gladnesse,

Men drinken often peyne and greet distresse;

I mene it here, as for this aventure,

That thourgh a peyne hath founden al his cure.

 

And now swetnesse semeth more sweet,

That bitternesse assayed was biforn;

For out of wo in blisse now they flete;

Non swich they felten, sith they were born;

Now is this bet, than bothe two be lorn!

For love of god, take every womman hede

To werken thus, if it comth to the nede.

 

Criseyde, al quit from every drede and tene,

As she that iuste cause hadde him to triste,

Made him swich feste, it Ioye was to sene,

Whan she his trouthe and clene entente wiste.

And as aboute a tree, with many a twiste,

Bitrent and wryth the sote wode-binde,

Gan eche of hem in armes other winde.

 

And as the newe abaysshed nightingale,

That stinteth first whan she biginneth to singe,

Whan that she hereth any herde tale,

Or in the hegges any wight steringe,

And after siker dooth hir voys out-ringe;

Right so Criseyde, whan hir drede stente,

Opned hir herte and tolde him hir entente.

 

And right as he that seeth his deeth y-shapen,

And deye moot, in ought that he may gesse,

And sodeynly rescous doth him escapen,

And from his deeth is brought in sikernesse,

For al this world, in swich present gladnesse

Was Troilus, and hath his lady swete;

With worse hap god lat us never mete!

 

Hir armes smale, hir streyghte bak and softe,

Hir sydes longe, fleshly, smothe, and whyte

He gan to stroke, and good thrift bad ful ofte

Hir snowish throte, hir brestes rounde and lyte;

Thus in this hevene he gan him to delyte,

And ther-with-al a thousand tyme hir kiste;

That, what to done, for Ioye unnethe he wiste.

 

Than seyde he thus, `O, Love, O, Charitee,

Thy moder eek, Citherea the swete,

After thy-self next heried be she,

Venus mene I, the wel-willy planete;

And next that, Imeneus, I thee grete;

For never man was to yow goddes holde

As I, which ye han brought fro cares colde.

 

`Benigne Love, thou holy bond of thinges,

Who-so wol grace, and list thee nought honouren,

Lo, his desyr wol flee with-outen winges.

For, noldestow of bountee hem socouren

That serven best and most alwey labouren,

Yet were al lost, that dar I wel seyn, certes,

But-if thy grace passed our desertes.

 

`And for thou me, that coude leest deserve

Of hem that nombred been un-to thy grace,

Hast holpen, ther I lykly was to sterve,

And me bistowed in so heygh a place

That thilke boundes may no blisse pace,

I can no more, but laude and reverence

Be to thy bounte and thyn excellence!'

 

And therwith-al Criseyde anoon he kiste,

Of which, certeyn, she felte no disese,

And thus seyde he, `Now wolde god I wiste,

Myn herte swete, how I yow mighte plese!

What man,' quod he, `was ever thus at ese

As I, on whiche the faireste and the beste

That ever I say, deyneth hir herte reste.

 

`Here may men seen that mercy passeth right;

The experience of that is felt in me,

That am unworthy to so swete a wight.

But herte myn, of your benignitee,

So thenketh, though that I unworthy be,

Yet mot I nede amenden in som wyse,

 Right thourgh the vertu of your heyghe servyse.

 

`And for the love of god, my lady dere,

Sin god hath wrought me for I shal yow serve,

As thus I mene, that ye wol be my stere,

To do me live, if that yow liste, or sterve,

So techeth me how that I may deserve

Your thank, so that I, thurgh myn ignoraunce,

Ne do no-thing that yow be displesaunce.

 

`For certes, fresshe wommanliche wyf,

This dar I seye, that trouthe and diligence,

That shal ye finden in me al my lyf,

Ne wol not, certeyn, breken your defence;

And if I do, present or in absence,

For love of god, lat slee me with the dede,

If that it lyke un-to your womanhede.'

 

`Y-wis,' quod she, `myn owne hertes list,

My ground of ese, and al myn herte dere,

Graunt mercy, for on that is al my trist;

But late us falle awey fro this matere;

For it suffyseth, this that seyd is here.

And at o word, with-outen repentaunce,

Wel-come, my knight, my pees, my suffisaunce!'

 

Of hir delyt, or Ioyes oon the leste

Were impossible to my wit to seye;

But iuggeth, ye that han ben at the feste,

Of swich gladnesse, if that hem liste pleye!

I can no more, but thus thise ilke tweye

That night, be-twixen dreed and sikernesse,

Felten in love the grete worthinesse.

 

O blisful night, of hem so longe y-sought,

How blithe un-to hem bothe two thou were!

Why ne hadde I swich on with my soule y-bought,

Ye, or the leeste Ioye that was there?

A-wey, thou foule daunger and thou fere,

And lat hem in this hevene blisse dwelle,

That is so heygh, that al ne can I telle!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://omacl.org/Troilus/troilus3.html

Troilus és Criseyde, a III. énekből (Magyar)

A szerelem beteljesülése (részlet)

 

Troilus ámult, szólni sem tudott;

Istenre bízott mindent, mint aki

jót akar csupán. Majd fölocsudott:

Criseyde ott van, átölelheti.

Pandarus, mivel jót akart neki,

feküdni ment: „Ha van egy csöpp eszed,

össze ne ess: a népet fölvered!"

 

A kis pacsirta mit mondhat szegény,

ha karvaly karmai közé kerül?

S én mit mondhatok? Mégis, e regény

– bár egynek édes, másnak keserű –

 s ha hosszú is lesz, forrásomhoz hű

leszek, s leírom boldogságukat,

miképp elébb nagy kínlódásukat.

 

Criseyde úgy érezte: alig él

– mint a régi könyvekben írva van –,

reszketett, akár a nyárfalevél

Troilus ölelő karjaiban.

Míg Troilus gyógyultan, boldogan

az isteneknek mond hálaimát;

a szenvedés a mennybe így visz át.

 

Közelebb vonta a lányt Troilus,

és így szólt hozzá: „Látod, édesem,

fogva vagy: csak ketten vagyunk mi most,

mást úgysem tehetsz; engedj hát nekem!"

Criseyde azt felelte csendesen:

„Ha nem engedek már régebben is,

édes szivem, nem lennék akkor itt."

 

Milyen igaz: ki gyógyulni akar,

ha láz vagy más betegség gyötri őt,

gyakran – tudjuk – keserű az ital,

mit innia kell; az öröm előtt

sokszor iszunk fájdalmat, keserűt.

Azért mondom mindezt most nektek el,

a gyógyulásért, lám, szenvedni kell.

 

Az édes így százszorta édesebb,

hogy a keserűből is kijutott;

bánat helyett örömben fürdenek.

Ilyenről egyikük sem álmodott!

Hagyjuk őket inkább kettesbe most!

Add, Isten, hogy minden nő úgy tegyen,

ahogy Criseyde; róla példát vegyen!

 

Criseyde nem félt egy csöppet se most,

hogy megbízzon benne: van rá oka;

örvendezett, hogy látja Troilust,

tiszta előtte tisztes szándoka.

S miként a fát a loncnak ág-boga

körös-körül átfonja szorosan,

úgy voltak ők egymás karjaiban.

 

S miként a megrettent fülemüle,

mely elhallgat, alighogy dalba kezd,

ha pásztor-léptet hall a sűrűbe,

hangos szót, zörrenést, vagy bármi neszt,

de újra szól, ha csöndes a liget –

félelme szüntén így Criseyde is

feltárta szívét, s szíve vágyait.

 

S miképp ki tudja: meg kell halnia,

saját halálát látja biztosan,

s megmenekül – már nem halál fia,

életben van és biztonságba' van!

Ily boldog – bátran adom rá szavam –

Troilus, mert övé a hölgy szive,

bár rosszabbul ne járna senki se!

 

Hajlékony hátát, könnyű karjait,

hószín nyakát, mely selymes és finom,

simogatta; és sima vállait,

mellét, mely fehér, mint a liliom.

Ez több mint öröm – a Paradicsom.

Összecsókolta százszor; szinte nem

tudta a boldogságtól: mit tegyen.

 

Emígy szólott ekkor: „Ó, Szerelem,

és jó Cytherea, szülőanyád,

utánad első mindjárt ő legyen,

dicsérem Vénuszt, s jóindulatát,

és zengem egyre Hymen himnuszát;

mert istenektől ember nem kapott

annyit mint én: meggyógyítottatok!

 

Ki üdvöd keresi, de nem becsül,

kegyes Szerelem, te szent kötelék,

annak vágya csak szárny nélkül repül:

hiszen csak rajtad múlik az egész;

szolgáljunk híven bár, a sok-sok év

bizonnyal kárba vész, ha nem nagyobb

érdemeinknél jóindulatod.

 

Bár legkevésbé volnék érdemes

kegyedre, mégis részese vagyok,

azt hittem: életemnek vége lesz,

s egyszerre minden örömtől ragyog;

boldogság ennél nem lehet nagyobb.

Ennyi kegy láttán mást nem is teszek,

csak dicsérem nagylelkűségedet!"

 

Egy csókkal fejezte be az imát

(a lánynak nem volt ellenére ez).

S így szólt: „Szeretném végre tudni hát,

édes szívem, éretted mit tegyek.

Hisz halandó ily boldog nem lehet,

mint én, mikor úgy döntött kegyesen

a legszebb, legjobb, hogy enyém legyen.

 

Milyen csodálatos az ég kegye!

Hiszen jómagam tapasztaltam ezt:

hogy ilyen szép hölgy kezembe tegye

szivét, nem vagyok én rá érdemes.

Jóságodért meglásd, azon leszek,

hogy valamelyest nőjön érdemem,

azáltal, hogy szolgálhatlak, szivem.

 

Isten nevére kérlek, drága hölgy,

– az ő műve, hogy hív szolgád vagyok,

s az is, hogy lényed teljesen betölt,

csupán tőled függ: élek vagy halok.

Ezért taníts meg: jóindulatod

hogy nyerjem el, nehogy olyat tegyek

tudatlanul, mi nem tetszik neked.

 

Te, legkiválóbb minden nő között,

bizonnyal annyit mondhatok neked,

hű leszek hozzád mindenek fölött,

olyant, mit tiltasz nékem, nem teszek.

Ha mégis – tőled bár távol legyek,

öless meg engem ott, ahol vagyok,

én védekezni, szökni nem. fogok!"

 

„Szívem vígsága, minden vigaszom",

szólt Criseyde, „drága mindenem, szivem,

köszönöm, hogy benned megbízhatom,

ám erről ne beszéljünk már, hiszen

elég, mit eddig mondtunk, úgy hiszem;

nem bánom, hogy mi lesz; boldog vagyok,

örömem, mindenem, Isten hozott!"

 

Boldogságukról híven szólani

mindenképpen hiú vállalkozás;

aki átélte, elképzelheti:

sok öröm, gyengédség, játszadozás.

Tollamtól ennyi telik, semmi más.

E rettegés-bizonyság éjjelen

észbe vették: mily kincs a szerelem.

 

Ó, réges-rég várt boldog éjszaka,

milyen boldogság voltál nékik ott!

Ugyan miért van, hogy nekem soha

ilyenből egy szemernyi sem jutott?

Vész, Rettegés, most messze fussatok,

és osztályrészük oly öröm legyen,

melyet nyelvem leírni képtelen!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap