Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Chesterton, Gilbert Keith: Lepanto

Chesterton, Gilbert Keith portréja

Lepanto (Angol)

White founts falling in the courts of the sun,
And the Soldan of Byzantium is smiling as they run;
There is laughter like the fountains in that face of all men feared,
It stirs the forest darkness, the darkness of his beard,
It curls the blood-red crescent, the crescent of his lips,
For the inmost sea of all the earth is shaken with his ships.
They have dared the white republics up the capes of Italy,
They have dashed the Adriatic round the Lion of the Sea,
And the Pope has cast his arms abroad for agony and loss,
And called the kings of Christendom for swords about the Cross,
The cold queen of England is looking in the glass;
The shadow of the Valois is yawning at the Mass;
From evening isles fantastical rings faint the Spanish gun,
And the Lord upon the Golden Horn is laughing in the sun.

Dim drums throbbing, in the hills half heard,
Where only on a nameless throne a crownless prince has stirred,
Where, risen from a doubtful seat and half attainted stall,
The last knight of Europe takes weapons from the wall,
The last and lingering troubadour to whom the bird has sung,
That once went singing southward when all the world was young,
In that enormous silence, tiny and unafraid,
Comes up along a winding road the noise of the Crusade.
Strong gongs groaning as the guns boom far,
Don John of Austria is going to the war,
Stiff flags straining in the night-blasts cold
In the gloom black-purple, in the glint old-gold,
Torchlight crimson on the copper kettle-drums,
Then the tuckets, then the trumpets, then the cannon, and he comes.
Don John laughing in the brave beard curled,
Spurning of his stirrups like the thrones of all the world,
Holding his head up for a flag of all the free.
Love-light of Spain – hurrah!
Death-light of Africa!
Don John of Austria
Is riding to the sea.

Mahound is in his paradise above the evening star,
(Don John of Austria is going to the war.)
He moves a mighty turban on the timeless houri’s knees,
His turban that is woven of the sunset and the seas.
He shakes the peacock gardens as he rises from his ease,
And he strides among the tree-tops and is taller than the trees,
And his voice through all the garden is a thunder sent to bring
Black Azrael and Ariel and Ammon on the wing.
Giants and the Genii,
Multiplex of wing and eye,
Whose strong obedience broke the sky
When Solomon was king.

They rush in red and purple from the red clouds of the morn,
From temples where the yellow gods shut up their eyes in scorn;
They rise in green robes roaring from the green hells of the sea
Where fallen skies and evil hues and eyeless creatures be;
On them the sea-valves cluster and the grey sea-forests curl,
Splashed with a splendid sickness, the sickness of the pearl;
They swell in sapphire smoke out of the blue cracks of the ground, –
They gather and they wonder and give worship to Mahound.
And he saith, “Break up the mountains where the hermit-folk can hide,
And sift the red and silver sands lest bone of saint abide,
And chase the Giaours flying night and day, not giving rest,
For that which was our trouble comes again out of the west.
We have set the seal of Solomon on all things under sun,
Of knowledge and of sorrow and endurance of things done,
But a noise is in the mountains, in the mountains, and I know
The voice that shook our palaces – four hundred years ago:
It is he that saith not ‘Kismet’; it is he that knows not Fate ;
It is Richard, it is Raymond, it is Godfrey in the gate!
It is he whose loss is laughter when he counts the wager worth,
Put down your feet upon him, that our peace be on the earth.”
For he heard drums groaning and he heard guns jar,
(Don John of Austria is going to the war.)
Sudden and still – hurrah!
Bolt from Iberia!
Don John of Austria
Is gone by Alcalar.

St. Michael’s on his mountain in the sea-roads of the north
(Don John of Austria is girt and going forth.)
Where the grey seas glitter and the sharp tides shift
And the sea folk labour and the red sails lift.
He shakes his lance of iron and he claps his wings of stone;
The noise is gone through Normandy; the noise is gone alone;
The North is full of tangled things and texts and aching eyes
And dead is all the innocence of anger and surprise,
And Christian killeth Christian in a narrow dusty room,
And Christian dreadeth Christ that hath a newer face of doom,
And Christian hateth Mary that God kissed in Galilee,
But Don John of Austria is riding to the sea.
Don John calling through the blast and the eclipse
Crying with the trumpet, with the trumpet of his lips,
Trumpet that sayeth ha!
Domino gloria!
Don John of Austria
Is shouting to the ships.

King Philip’s in his closet with the Fleece about his neck
(Don John of Austria is armed upon the deck.)
The walls are hung with velvet that, is black and soft as sin,
And little dwarfs creep out of it and little dwarfs creep in.
He holds a crystal phial that has colours like the moon,
He touches, and it tingles, and he trembles very soon,
And his face is as a fungus of a leprous white and grey
Like plants in the high houses that are shuttered from the day,
And death is in the phial, and the end of noble work,
But Don John of Austria has fired upon the Turk.
Don John’s hunting, and his hounds have bayed –
Booms away past Italy the rumour of his raid
Gun upon gun, ha! ha!
Gun upon gun, hurrah!
Don John of Austria
Has loosed the cannonade.

The Pope was in his chapel before day or battle broke,
(Don John of Austria is hidden in the smoke.)
The hidden room in man’s house where God sits all the year,
The secret window whence the world looks small and very dear.
He sees as in a mirror on the monstrous twilight sea
The crescent of his cruel ships whose name is mystery;
They fling great shadows foe-wards, making Cross and Castle dark,
They veil the plumèd lions on the galleys of St. Mark;
And above the ships are palaces of brown, black-bearded chiefs,
And below the ships are prisons, where with multitudinous griefs,
Christian captives sick and sunless, all a labouring race repines
Like a race in sunken cities, like a nation in the mines.
They are lost like slaves that swat, and in the skies of morning hung
The stair-ways of the tallest gods when tyranny was young.
They are countless, voiceless, hopeless as those fallen or fleeing on
Before the high Kings’ horses in the granite of Babylon.
And many a one grows witless in his quiet room in hell
Where a yellow face looks inward through the lattice of his cell,
And he finds his God forgotten, and he seeks no more a sign –
(But Don John of Austria has burst the battle-line!)
Don John pounding from the slaughter-painted poop,
Purpling all the ocean like a bloody pirate’s sloop,
Scarlet running over on the silvers and the golds,
Breaking of the hatches up and bursting of the holds,
Thronging of the thousands up that labour under sea
White for bliss and blind for sun and stunned for liberty.
Vivat Hispania!
Domino Gloria!
Don John of Austria
Has set his people free!

Cervantes on his galley sets the sword back in the sheath
(Don John of Austria rides homeward with a wreath.)
And he sees across a weary land a straggling road in Spain,
Up which a lean and foolish knight forever rides in vain,
And he smiles, but not as Sultans smile, and settles back the blade...
(But Don John of Austria rides home from the Crusade.)

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryfoundation.org

Lepanto (Magyar)

Hó kutak szöknek; a kertek mint a nap;
Bizánc szultánja mosolyog s elnézi, hogy játszanak;
fényükkel felderül az Úr, kit retteg a világ,
erdők sötétjét kavarja fel, szakálla iszonyatát,
rőt félhold görbül gúnyra ajka sarlóiban;
a föld legbelső tengerét megrázta hajóival;
felmentek Itália fokán túl a fehér városokig,
felzúgtak az Adrián, hol a Tenger Oroszlánja lakik.
Gyötrődve kitárta karját a pápa a világ felé,
fegyverbe hívta a királyokat a Kereszt jele köré;
tükrébe néz az angol királyné, mint a jég,
az árny – Valois ásítva hallgatja a szentmisét;
spanyol ágyú szavát kaland-szigeten foszlatja el Nyugat,
s az Aranyszarv ura felnevet, ha szemébe ragyog a nap.

Döbben a tompa dobszó, alig hallja a hegy,
hol felveri névtelen trónján a koronátlan herceget,
hol, habár kétes ágyból jött, s elhagyta a hatalom,
az utolsó lovag számbaveszi fegyvereit a falon,
az utolsó trubadur, aki még megérti a madár dalát,
amelyre egykor délfele szállt, mikor ifjú volt a világ;
piciny hang s vakmerő, ha jön ; a roppant csenden
kanyargó ösvény hozza fel a kereszteshad zaját.
Harang döng, mint ágyúszó, hegynek adja a hegy:
Don Juan d'Austria a háborúba megy!
Merev zászlók feszülnek, míg az éj jég-szele rohan,
az árnyban kormos bíbor mind, a fényben ó-arany,
a rézdobokról karmazsin fáklyák lángfénye lő:
most a tubák, most a kürtök, most az ágyúk, s most jön ő.
Don Juan hullámos, büszke-szép szakállába nevet,
s hogy nyergében feláll, nagyobb, mint Trónok, Seregek,
felszegett feje zászló, minden szabad emberé.
Szemünk szent fénye hujja!
Veszted fénye, Afrika!
Don Juan d'Austria
léptet a tenger felé.

Mohamed paradicsomában az Esthajnal-csillag felett,
(Don Juan d'Austria a háborúba megy)
az örök húri térdein turbánja megremeg,
nagy turbánjába szőve a nap s a tengerek.
Rendűlnek a pávás kertek, mikor álmából kilép,
a fák csúcsai közt magasabb, mint sudár jegenyék,
szólítja – s hangja a kerteken át mint menny dörgése ront -
fekete-szárnyú Azraelt, Arielt és Ámont.
Gigászok ők s géniuszok,
csupa szemesek s szárnyasok,
befogott erejük az égre csapott,
mikor szolgálták bölcs Salamont.

Bíborban ég, amelyik a rőt hajnalból elősiet,
hol sárga istenek megvetőn lehúnyják szemüket,
zöld ruhában zúdulnak a tenger zöld poklaiból,
hol hullt egek, vak szörnyetegek üvöltő kórusa szól:
kagylók ragadnak rájuk, miket a tenger erdeje önt,
oly pestis porzik tapadva rájuk, mely fényes, mint a gyöngy,
zafir-füstben gomolyognak elő, kiket a kék mély kivetett,
megállnak és csodálkoznak s imádják Mohamedet.
S ő szól: „Dőljön le a hegy, hol a remete-nép bújik,
szűrjétek a rőt ezüst porból ki a szentek csontjait,
a gyaurt űzni ne legyen elég a nappal és az éj,
mert ami bajt hoz ránk, Nyugatról újra visszatér.
Mindenre ráütöttük itt az elrendeltetést,
a tűrés, bánat és tudás Salamon-bélyegét,
de lárma kelt a hegyeken, a hegyeken s én tudom:
négyszáz éve is ez a hang dörgött palotáimon.
Ő jön, ki nem mondja: Kiszmet, ki nem hisz Fátumot,
maga Richárd, maga Rajmund, maga Godofréd vágtat ott.
Mert tudja, mit ér az égi babér, magát veti áldozatul, –
tapossátok el, hogy a földön a mi békénk legyen az úr!”
Jól hallotta : bőg az ágyú, hallotta : dob pereg,
(Don Juan d'Austria a háborúba megy)
halkan és hirtelen – hujja! –
villámot küld Ibéria!
Don Juan d'Austria
megy Alcalar felett.

Északi tenger útja felett Szent-Mihály őrzi fokát
(Don Juan d'Austria fegyverben léptet tovább)
ott, hol a tenger tompa fény s ömlik a vad dagály,
ott, hol törődik a tengeri nép s a vitorla vörös sirály,
vas lándzsáját megrázza, kő-szárnya szinte repül,
hangja átcsap Normandián, de a hangja csak egyedül.
Mert Észak csupa zűrzavar, textus és sanda szem,
és halott az ártatlan indulat, csodára nyílt értelem ;
és keresztény keresztényt ölt, por lepte be és setét,
és keresztény rettegi Krisztusát, mert arcán új Végzet ég,
és keresztény szidja Máriát, kin Isten csókja gyúl –
de Don Juan d'Austria már a tenger iránt vonul.
Kiáltása éjen-napon, széltorlaton áthatoló,
s szavaival harsonáz, a hangja harsonaszó.
Harsonák szózata!
Domino gloria!
Don Juan d'Austria
szavát lesi mind a hajó.

Az aranygyapjúval nyakán zárkózik Fülöp király,
(Don Juan d'Austria fegyverben hajóra száll)
kárpit bársony a falon, sötét s lágy, mint a bűn,
bujkálnak rajt ki-be, törpén, akár a sün,
kristályfiolát vesz elő, mely sáppadt, mint a hold,
csendül, mikor kezébe veszi s megdermed, akár a holt,
az arca mint a tapló, leprás, szürkésfehér,
mint vak falak közt a növény, mit nap sohasem ér.
Kezében a halál, mely minden igaz munkát a sírba lök, –
de Don Juan d'Austria már lövi a törököt.
Vadászik és csaholnak gyors vadászebei,
harcának híre Itália partját végigveri!
Ágyút ágyúra! Ha-ha!
Golyót golyóra! Hujja!
Don Juan d'Austria
ágyúit harcba veti.

A pápa kápolnájában volt, mielőtt felkelt a nap,
(Don Juan d'Austria köré a füst fellege csap)
hol Isten az ember házában ül, míg lepereg az év,
az ablaknál, honnan a világ csak kedves semmiség;
a roppant tenger hályogos tükrén ott látja sok
gyilkos hajója sarlóját, kinek neve Titok;
nagy árnyat vetnek, belehull a Kereszt s a Palota,
eltűnik Szent-Márk gályáin az oroszlánok sora;
a hold hajóin fönt paloták, szakállas sok kapitány,
a hold hajói lent sötét, bús börtön valahány,
keresztény rabok, vak, beteg, izzadó lázadók,
mint elsüllyedt városok népe, mint forrongó bányalakók.
tiprott szolgák, akik fölött a hajnali ég ivén
csüggött az istenek lépcseje a kölyök-zsarnok idején;
számtalan, hangtalan, reménytelen fut mind és felbukik,
mint Babilon gránit-domborművén, futva a király lovait,
nem egy megőrül zugában lent, ahol pokol a csend,
s a cella rácsán egy sárga arc mutatja, hogy pokol a rend,
és elfelejti Istenét, nem érdekli már a sors, –
(de Don Juan d'Austria áttörte a csatasort!).
Hajóján harcol Don Juan, mely vértől részegen
olyan, akár kalóznaszád a vérhabos vizen ;
skarlát vérszínnel öntözi, mi ott ezüst, arany,
feltépi a fedélzetet s a hajóűrbe rohan!
Felcsődül mind a sok ezer, a tenger rabjai,
öröm-sápadtak, fény-vakok, a szabadság ittasai.
Vivat Hispania!
Domino gloria!
Don Juan d'Austria
jött szabadítani!

Cervantes áll a gályán; megpihent pallosa;
(Don Juan d'Austria koszorúval tér haza)
unalmas spanyol tájban göröngyös útra lát,
egy kerge lovag sarkantyúzza ott örökre, hiába lovát, –
mosolyog; nem mint a szultán; tokjába löki vasát...
(De Don Juan d'Austria megvívta szent hadát.)

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók