Clampitt, Amy: A Hairline Fracture

Whatever went wrong, that week, was more than weather:
a shoddy streak in the fabric of the air of London
that disintegrated into pollen
and came charging down by the bushelful,
an abrasive the color of gold dust, eroding
the tearducts and littering the sidewalks
in the neighborhood of Sloane Square,

where the Underground’s upper reaches have the character,
almost, of a Roman ruin—from one
crannied arcade a dustmop of yellow blossom
hung with the stubborn insolence of the unintended,
shaking still other mischief from its hair
onto the platform, the pneumatic haste of missed
trains, the closing barrier—

wherever we went, between fits of sneezing we quarreled:
under the pallid entablatures of Belgravia,
the busy brown façades that were all angles
going in and out like bellows, even the small house
on Ebury Street where Mozart, at the age of eight,
wrote his first symphony, our difference
was not to be composed.

Unmollified by the freckled plush of mushrooming
monkeyflowers in the windowboxes of Chelsea, undone
by the miraculous rift in the look of things
when you’ve just arrived—the remote up close,
the knowing that in another, unentered existence
everything shimmering at the surface is this minute
merely, unremarkably familiar—

it was as though we watched the hairline fracture
of the quotidian widen to a geomorphic fissure,
its canyon edge bridged by the rainbows of a terror
that nothing would ever again be right
between us, that wherever we went, nowhere
in the universe would the bone again be knit
or the rift be closed.

Több romlott el, mint az idő azon a héten:
London levegőjének szövetében. egy
bóvli csík elkezdett pollenszemekké
morzsolódni, s hullt, vékaszám-teher,
aranypor-szín dörzs-szer, könnycsatornák
megindítója, a járdát szeméttel teleszórta
a Sloane Square közelében,

hol a Földalatti felvilága egészen
olyan római romszerű - egy repedéses
boltívről sárga porrongy-virágfürt lógott
pimaszul makacs akaratlansággal,
s egyre további bajt hintett hajából
a peronra, lekésett szerelvények
légsutty-sietségére, záruló sorompóra -

bármerre mentünk, tüsszögőgörcsök közt civódtunk:
a Belgravia sápatag koronapárkányzatai alatt,
csupa kiszögellő s beszögellő barna homlokzatok
kovácsfujtató-szorgossága előtt, még a kis
háznál is az Ebury Streeten, ahol Mozart
nyolcévesen első szimfóniáját komponálta:
szólt ellentétünk kis kakofóniája.

Enyhületlen, hiába láttuk a pettyes-plüss, gombás
bohócvirágokat Chelsea kirakataiban, azzal
a rontó-csodás hasadékkal a dolgok nézetében,
melyet meghozott az érkezésed - közelre
a távolt, a tudást, hogy egy másik, zárult
létezésben minden, ami a felszínen csillog, csak
ez a perc, észrevehetetlen ismerős –

mintha a köznap hajszálrepedését     
figyelnénk, hogy tágul földtani réssé,
canyon-hídja szivárvány: rémületé,
hogy többé nem lesz rendben soha semmi
kettőnk közt, bárhova menjünk, nem lesz
sehol e világon összeillesztve a csont vagy
visszazárva a hasadék.