Coleridge, Samuel Taylor: Ének a vén tengerészről / Harmadik rész (The Rhyme of the Ancient Mariner / Part III Magyar nyelven)

"There passed a weary time. Each throat
Was parched, and glazed each eye.
A weary time! a weary time!
How glazed each weary eye - 
When looking westward, I beheld
A something in the sky.

At first it seemed a little speck,
And then it seemed a mist;
It moved and moved, and took at last
A certain shape, I wist.

A speck, a mist, a shape, I wist!
And still it neared and neared:
As if it dodged a water-sprite,
It plunged and tacked and veered.

With throats unslaked, with black lips baked,
We could nor laugh nor wail;
Through utter drought all dumb we stood!
I bit my arm, I sucked the blood,
And cried, A sail! a sail!

With throats unslaked, with black lips baked,
Agape they heard me call:
Gramercy! they for joy did grin,
And all at once their breath drew in,
As they were drinking all.

See! see! (I cried) she tacks no more!
Hither to work us weal;
Without a breeze, without a tide,
She steadies with upright keel!

The western wave was all a-flame,
The day was well nigh done!
Almost upon the western wave
Rested the broad bright sun;
When that strange shape drove suddenly
Betwixt us and the sun.

And straight the sun was flecked with bars,
(Heaven's Mother send us grace!)
As if through a dungeon-grate he peered
With broad and burning face.

Alas! (thought I, and my heart beat loud)
How fast she nears and nears!
Are those her sails that glance in the sun,
Like restless gossameres?

Are those her ribs through which the sun
Did peer, as through a grate?
And is that Woman all her crew?
Is that a Death? and are there two?
Is Death that Woman's mate?

Her lips were red, her looks were free,
Her locks were yellow as gold:
Her skin was as white as leprosy,
The Nightmare Life-in-Death was she,
Who thicks man's blood with cold.

The naked hulk alongside came,
And the twain were casting dice;
`The game is done! I've won! I've won!'
Quoth she, and whistles thrice.

The sun's rim dips; the stars rush out:
At one stride comes the dark;
With far-heard whisper o'er the sea,
Off shot the spectre-bark.

We listened and looked sideways up!
Fear at my heart, as at a cup,
My life-blood seemed to sip!
The stars were dim, and thick the night,
The steersman's face by his lamp gleamed white;
From the sails the dew did drip - 
Till clomb above the eastern bar
The horned moon, with one bright star
Within the nether tip.

One after one, by the star-dogged moon,
Too quick for groan or sigh,
Each turned his face with a ghastly pang,
And cursed me with his eye.

Four times fifty living men,
(And I heard nor sigh nor groan)
With heavy thump, a lifeless lump,
They dropped down one by one.

The souls did from their bodies fly, - 
They fled to bliss or woe!
And every soul it passed me by,
Like the whizz of my crossbow!"

Kábult nyugalom... Szem és torok
égett lázas-betegen.
Óh vak idő! kábult idő!
A szem fénylett betegen.
Nyugat felé néztem: valami
imbolygott az egen.

Ott messzi... Mi volt? - Kis, fekete folt,
vagy köd tán, az kanyarog;
mozgott, mozgott, s én néztem, ahogy
öltött bizarr alakot.

Folt, köd, babonás alak, fura váz:
közelebb jött, szembe került
s mintha sellőnek térne ki,
forgott, lebegett s lemerült.

Torkuk csupa láz, ajakuk parázs;
nincs sirni-kacagni szó:
az iszonyu szomj némán gyötört;
karomba haraptam: a vérre kitört
sikolyom: Hajó! hajó!

Torkunk csupa láz, ajakunk parázs,
így nézték: ki kiált.
Kegyes ég! - hogy vigyorogtak, amíg
hallottak! Majd, mint ha ki iszik,
lélekzetük is elállt.

Nézd, nézd: ide tart! hoz üdvöt, italt!
egyenest szeli már az utat!
Nem hajtja szél, nem hajtja ár,
de éle felénk mutat! -

Nyugati habokra folyó aranyat
arany alkony öntözött;
nyugati habokon úszott a Nap
arany tükrök között:
és hirtelen ott lebegett a váz
köztünk s a Nap között.

Egyszerre rudak, kötelek - sürű rács -
fogták be (Urunk, könyörűlj!)
s a Nap így kukucskált ki a
kusza korlátok mögűl.

Óh hogy suhan közelebb, közelebb!
(szóltam s szívem dobogott -)
ökörnyálhálóként az ő
kötélzete csillog ott?

Az ő bordái sötétlenek,
mint rács, a Nap előtt?
Ki e Nő, ki a fedélzeten áll?
S ki e másik? Vajjon ő a Halál?
A Halál kíséri e Nőt?

Az ajka piros volt, a szeme nyílt,
haja színarany, arca fehér:
Lidérc ez a nő: csak éjszaka jár;
neve is szomorú: Eleven Halál,
s szavára megfagy a vér.

Mellénk suhantak, a nő szavát
hallottam - (a kocka röpűlt) -:
,Kész! Ő az enyém! Én nyertem, én!'
szólt s háromszor fütyűlt.

.Lebukott a vörös Nap; éjszaka lett,
s kigyúltak az égi tüzek;
a vázhajó tovaszállt, vadúl
zurbolva a vizet.

Figyelve néztünk fölfelé;
szívem vad borzalom telé
s a vér erembe fagyott!
Harmat csepegett; lámpása megett
az őr fehér arca remegett;
sürű éj, bús csillagok, -
míg végre a Hold sarlója kelt
keleten s alvó szarvával emelt
egy fénylő csillagot.

Felém fordúltak a csillag-ebes
kétszarvú Hold alatt
az arcok, és kisértetes
szemük átka rám tapadt.

Négyszer ötven szép legény
(nincs hörgés, semmi hang!)
élettelen, súlyos mereven
egymásután lezuhant.

Lelkük kiröpűlt, - eléjük a menny
vagy a pokol ajtaja nyíl! -
Úgy surrant mind el előttem, mint
ijjamról surran a nyíl!