Cowper, William: A hajótörött (The Castaway Magyar nyelven)

Obscurest night involv'd the sky,

         Th' Atlantic billows roar'd,

When such a destin'd wretch as I,

         Wash'd headlong from on board,

Of friends, of hope, of all bereft,

His floating home for ever left.

 

No braver chief could Albion boast

         Than he with whom he went,

Nor ever ship left Albion's coast,

         With warmer wishes sent.

He lov'd them both, but both in vain,

Nor him beheld, nor her again.

 

Not long beneath the whelming brine,

         Expert to swim, he lay;

Nor soon he felt his strength decline,

         Or courage die away;

But wag'd with death a lasting strife,

Supported by despair of life.

 

He shouted: nor his friends had fail'd

         To check the vessel's course,

But so the furious blast prevail'd,

         That, pitiless perforce,

They left their outcast mate behind,

And scudded still before the wind.

 

Some succour yet they could afford;

         And, such as storms allow,

The cask, the coop, the floated cord,

         Delay'd not to bestow.

But he (they knew) nor ship, nor shore,

Whate'er they gave, should visit more.

 

Nor, cruel as it seem'd, could he

         Their haste himself condemn,

Aware that flight, in such a sea,

         Alone could rescue them;

Yet bitter felt it still to die

Deserted, and his friends so nigh.

 

He long survives, who lives an hour

         In ocean, self-upheld;

And so long he, with unspent pow'r,

         His destiny repell'd;

And ever, as the minutes flew,

Entreated help, or cried—Adieu!

 

At length, his transient respite past,

         His comrades, who before

Had heard his voice in ev'ry blast,

         Could catch the sound no more.

For then, by toil subdued, he drank

The stifling wave, and then he sank.

 

No poet wept him: but the page

         Of narrative sincere;

That tells his name, his worth, his age,

         Is wet with Anson's tear.

And tears by bards or heroes shed

Alike immortalize the dead.

 

I therefore purpose not, or dream,

         Descanting on his fate,

To give the melancholy theme

         A more enduring date:

But misery still delights to trace

   Its semblance in another's case.

 

No voice divine the storm allay'd,

         No light propitious shone;

When, snatch'd from all effectual aid,

         We perish'd, each alone:

But I beneath a rougher sea,

And whelm'd in deeper gulfs than he.

Az Atlanti habok fölött

vak éj haragja dúlt,

mikor egy oly sorsüldözött,

mint én, a vízbe hullt,

s társat, reményt, ingó hajót,

örökre mindent otthagyott.

 

Albion bátrabb kapitányt

nem ismert, mint övét,

s hajónak jobbat nem kívánt

Albion búcsuképp.

Szerette mindkettőt, habár

sem ezt, sem azt nem látja már.

 

A sós víz alatt nem maradt

soká, mint jó uszó;

ereje nem lett lankatag,

bátorsága muló;

lemondásából merített

halálküzdelméhez hitet.

 

Kiáltott; s bár a távozók

fékezték útjukat,

cserben kellett őt hagyniok

a bősz vihar miatt,

meg nem lágyulva semmitől,

míg rohantak a vész elől.

 

Adtak azért segélyt neki:

lebegő kötelet,

hordót, sajtárt, mit tengeri

viharokban lehet.

De (tudták) nincs, amivel ő

hajóra, partra menthető.

 

Nem kárhoztatta, bármilyen

rút volt e sietés,

megértve, hogy ily tengeren

nincs más menekülés;

de fájt, elhagyva veszni el,

bajtársaihoz ily közel.

 

A sós árban ha valaki

egy órát, sokat élt;

a végzetet feltartani

hatalma eddig ért;

s ahogy perc perc után futott,

hol segélyt kért, hol búcsuzott.

 

Letelt a rövid haladék,

s kik felfogták jaját

egy széllökésben néha még,

már nem hallják tovább;

mert mint fáradtságtól legyűrt,

habot nyelt és alámerült.

 

Nincs költő, ki utána sír,

de mely azt jegyzi föl,

ki volt, s mi, nedves a papír

Anson könnyeitől:

s a holt dicső lesz egyaránt,

ha hős siratja őt, ha bárd.

 

Nem vágyom így vagy tervezem,

míg sorsát dalolom,

hogy időtállóbbá tegyem

bús mondanivalóm;

de a nyomoruság örül,

ha hasonlóval szembesül.

 

Nem gyúlt fény, s az ég szózata

nem csitított szelet,

míg mind a kettőnk egymaga,

segély nélkül, veszett;

de engem övénél vadabb

ár nyelt el, mélyebb forgatag.