Crabbe, George: Peter Grimes (részlet) (Peter Grimes (detail) Magyar nyelven)

Thus by himself compell'd to live each day,

To wait for certain hours the tide's delay;

At the same time the same dull views to see,

The bounding marsh-bank and the blighted tree;

The water only, when the tides were high,

When low, the mud half cover'd and half-dry;

The sun-burnt tar that blisters on the planks,

And bank-side stakes in their uneven ranks;

Heaps of entangled weeds that slowly float,

As the tide rolls by the impeded boat.

When tides were neap, and, in the sultry day,

Through the tall bounding mud-banks made their way,

Which on each side rose swelling, and below

The dark warm flood ran silently and slow;

There anchoring, Peter chose from man to hide,

There hang his head, and view the lazy tide

In its hot slimy channel slowly glide;

Where the small eels that left the deeper way

For the warm shore, within the shallows play;

Where gaping mussels, left upon the mud,

Slope their slow passage to the fallen flood; -

Here dull and hopeless he'd lie down and trace

How sidelong crabs had scrawi'd their crooked race,

Or sadly listen to the tuneless cry

Of fishing gull or clanging golden-eye;

What time the sea-birds to the marsh would come.

And the loud bittern, from the bull-rush home,

Gave from the salt ditch side the bellowing boom:

He nursed the feelings these dull scenes produce,

And loved to stop beside the opening sluice;

Where the small stream, confined in narrow bound,

Ran with a dull, unvaried, sadd'ning sound;

Where all, presented to the eye or ear,

Oppresss'd the soul with misery, grief, and fear.

Igy élt naponta, órákig csak állt,

leste a késve áradó dagályt;

egyhangú tájat látva napra-nap:

a ragyás fát, a szittyós partokat,

a szökő árt, ha jött, s ha visszatért:

a félig száraz, iszapos szegélyt;

cölöpök görbe rendjét, napszivott

deszkán a sok kis kátrányhólyagot;

gyom kusza halmát, mely libegve száll,

ha felkapja a csónakot az ár.

Apályidőn, ha forró nap tűzött,

a magas iszapzátonyok között

utat csinált a vájatokba lenn,

s folyt a meleg, sötét ár csendesen,

magányt kívánva Péter odajárt,

csüggedten nézte lent a lusta árt,

amint iszap-medrében folydogált;

hol ángolnák, kis, mélyből jött halak

szökdeltek kint a langyos ár alatt,

hol lassan csúszta át a partszegélyt

a tátogó kagyló, míg vízhez ért; –

ott dőlt le ő, únottan nézve rák

ferdén kapirgált, földre rótt nyomát;

sirály rekedt dalát figyelte fent,

rucák szavára búsan fölneszelt;

s ha szállt a vízről szárnyasok raja,

s szittyós honából bősz bölömbika

rivallt a sós csatornapart felett;

dajkálta ő e fájó képeket, –

szerette látni nyitott zsilipek

között a keskeny rés alá fogott

monotonon morajló áramot,

hol mind, amit elért a fül, a szem,

lelkére ült, mint iszonyú gyötrelem.