Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Day Lewis, Cecil: Emily Brontë (Emily Brontë Magyar nyelven)

Day Lewis, Cecil portréja

Emily Brontë (Angol)

All is the same still. Earth and heaven locked in
A wrestling dream the seasons cannot break:
Shrill the wind tormenting my obdurate thorn trees,
Moss-rose and stone-chat silent in its wake.
Time has not altered here the rhythms I was rocked in,
Creation's throb and ache.
 
All is yet the same, for mine was a country
Stoic, unregenerate, beyond the power
Of man to mollify or God to disburden -
An ingrown landscape none might long endure
But one who could meet with a passion wilder-wintry
The scalding breath of the moor.
 
All is yet the same as when I roved the heather
Chained to a demon through the shrieking night,
Took him by the throat while he flailed my sibylline
Assenting breast, and won him to delight.
O truth and pain immortally bound together!
O lamp the storm made bright!
 
Still on those heights prophetic winds are raving,
Heath and harebell intone a plainsong grief:
"Shrink, soul of man, shrink into your valleys -
Too sharp that agony, that spring too brief!
Love, though your love is but the forged engraving
Of hope on a stricken leaf!"
 
Is there one whom blizzards warm and rains enkindle
And the bitterest furnace could no more refine?
Anywhere one too proud for consolation,
Burning for pure freedom so that he will pine,
Yes, to the grave without her? Let him mingle
His barren dust with mine.
 
But is there one who faithfully has planted
His seed of light in the heart's deepest scar?
When the night is darkest, when the wind is keenest,
He, he shall find upclimbing from afar
Over his pain my chaste, my disenchanted
And death-rebuking star.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.maneyonline.com

Emily Brontë (Magyar)

Minden egy némaság. Évszak-keringés
nem törte meg ég s föld vak álmait.
Szél rí, s töri tövises fáim. Ébred
moh-rózsa, lantmadár. Nem változtatta itt
idő a dalt, mi kővé lett, s a teremtés
doboló kínjait.
 
Itt minden egy. Nekem újulhatatlan,
sztoikus föld. Ember nem teszi e bősz
helyet lággyá, isten nem oldja terhét.
Bozótján soká senki nem időz,
csak az, ki ez orkán-szenvedélyt kibírja,
e mord mocsári gőzt.
 
Itt minden egy: a hangában bolyongtam
Démonhoz láncolva sikoltó éjszakán,
torkon fogtam, s megnyertem a gyönyörnek,
Sibylla-mellemet csépelte bár.
Ó, Kín s Igazság összekötve folyton!
Vihar-csiholta láng.
 
E dombokon jós-szó dühöng a szélbe.
Hanga, harangvirág szent dalt zenél:
Zsugorodjál be völgyeidbe, lélek!
Rövid tavasz... halódás: túl kemény!
Szerelem... Bár szerelmed egy fonnyadt levélre
hamisan vésett remény.
 
Van, ki esőn gyúl, s hóorkánban hevül föl,
s nem lágyul tűz-kemence-kínokon?
Ki büszkébb annál, hogy vigaszra leljen,
szabadságért ég, s sóvárgón borong
a sírig asszony nélkül? Hadd vegyüljön
zord hamvával porom!
 
De van, ki hívőn fénymagját a szív hő,
legmélyebb sebébe ültette el?
Ha legfeketébb az éj, a szél legizzóbb -
az gyötrelme fölé magasra kúszva fel:
kiábrándult, halált megszégyenítő
szűz csillagomra lel.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaJ. I.

minimap