Dickinson, Emily: (I like a look of Agony,)

I like a look of Agony,
Because I know it's true —
Men do not sham Convulsion,
Nor simulate, a Throe —

The Eyes glaze once — and that is Death —
Impossible to feign
The Beads upon the Forehead
By homely Anguish strung.
   
   
   
(1861 körül)

Szép szemlélnem Haláltusát,
Mert tudom, igazi —
Nem színlel, ki vonaglik,
Őszinték kínjai —

A Szem jeges — és ez a Vég —
Halál ez már, Halál —
Homlokra talmi Gyöngyöt
Nem fűz Álgörcsfonál.
   
   
   
(Gyöngyöt. Nyilván: izzadságcseppeket.)

Nyilvánvaló, hogy nem szadizmusból szereti szemlélni Emily a haldoklást, de hogy az ő lepkekergető százszorszéplelke enyhén szólva morbid egy kissé, az tagadhatatlan... Egy másik kedvelt költőm, a cseh Otokar Březina is a halál igézetében élt és költött, de azt azért nem írja, hogy szereti nézni a haláltusát. Egy versében, „A halál tekintete" (l. ott), ő is azt írja, hogy nem csak „sejtelemalkonyokon" nézett ő szembe a halállal, tehát valamiféle átvitt, misztikus értelemben, hanem „ágyfejnél" tehát haldoklók ágyafejénél is, mindazonáltal mégsem beszél vonaglásokról meg gyöngyöző homlokokról, pláne mint pozitív dolgokról... Emily Dickinson a legelképesztőbb költő, akit volt szerencsém olvashatni. Lautréamont hozzá képest kutyafüle.