Dickinson, Emily: (I shall keep singing!)

I shall keep singing!
Birds will pass me
On their way to Yellower Climes —
Each — with a Robin's expectation —
I — with my Redbreast —
And my Rhymes —

Late — when I take my place in summer —
But — I shall bring a fuller tune —
Vespers — are sweeter than Matins — Signor —
Morning — only the seed of Noon —

Nem hagyom abba!
Fent sok Madár
Amint Sárgább Klímát keres —
Sok — mind Vándorrigóreményű —
Én — a Vörös Begyemmel —
Én — s a Vers —

Majd — révbe érek ha eljött a nyár —
De — nálam teltebb dal leszen —
Vecsernye — lágyabb mint Matutinum — Signor —
A Hajnal — Dél felé megyen —
   
   
   
Ez megint nem könnyen érthető, de azért megfejthető. A zengés (ered.: „dalolás”) = a versírás, ez még nyilvánvaló sőt banális „bekódolás”. A Madarak ezek szerint költők, akik elszállnak Emily Dickinson felett vagy mellette, bár lehetnek valóban madarak is: sok madárfaj sárgább azaz melegebb égtájra költözik a tél közeledtére. Ha a Madarak = más költők, akkor azoknak „sárga” éghajlat felé vonulása azt jelentheti, hogy azok tetszetősebb, szívetmelengetőbb verseket írnak. Hogy költőnk nem repül velük a sárgább égtájakra, azt mondani sem kell — és ezért a vers nem is mondja... még a mondatot sem fejezi be, épp a legfontosabb mondatrész, az ige hiányzik. A költészetre, általában a művészetre, a redundancia jellemző — még Arany jó pár balladájára is, pedig azok éppenséggel „a kinemmondás művészetének” csodálnivaló példái —, de Emily Dickinson versei hadat üzennek a redundanciának, többnyire olyanok, mint a dodonai jóslatok vagy mint a távirat. Ennek ellenére a „Vándorrigóremény” nem látszik új elemnek „a sárga égtájak” reméléséhez képest (és ugyancsak ennek ellenére, a 6. verssor teljesen fölöslegesen a szánkba rágja, hogy a madárdal jelentése = vers...).

Költőnk a „sárga” helyett a „vörös”höz vonzódik: a vörösbegy neve angolul is szóról szóra ugyanaz, mint magyarul. A madarak ornitológiai azonosítása nem könnyű itt, mert a „robin” szót a köznyelv több különböző madárfajtára használja, de ez nem is nagyon fontos: a versből világosan kiderül, hogy az első madár vándormadár, melegebb vidékre költözik, a második, a vörösbegy pedig nem, és ez itt a lényeg.

Vörösbegy-költőnk nem költözik délre, de nyárra ő is révbe ér majd (ered.: elfoglalja helyét az időközben visszajövő költők között), de ő „telibb”, teljesebb, jelentőségteljesebb verseket fog írni. Tehát mégsem tartja magát olyan szürke, jelentéktelen verébnek, mint némely más verseiben... Még egy-két kihagyásos mondatfoszlánnyal utal rá, hogy miért lesznek az ő versei tartalmasabbak: azért, mert az Este lágyabb, az eredetiben: édesebb, a Reggelnél, a ködös, homályos ének a fénydús égnél. De a Hajnal is a Dél felé halad, az eredetiben: „a Hajnal a Dél magva, csírája csak” — !

Az „Este” és a „Reggel” vallási szakterminusokkal van szimbolizálva: „Esti ima” és „Reggeli ima”. Az utolsó előtti sor megszólít valakit: Signor, = Uram. Nem valószínű, hogy Istent szólítja meg, de nem lehetetlen. Hogy miért kellett ezt olaszul írni, azt nem tudom; az angol Sir vagy Seigneur utolsó betűje is egybehangzott volna a summer szó R betűjével (slant rhyme, „ferde rím”). Emögött bizonyára valamiféle személyes jellegű célzás rejlik, konkrét hímnemű lényhez szól. Lehet, hogy az illetőnek kevésbé jó véleménye volt Emily verseiről, mint szerzőjüknek. Kb. egy évvel eme vers keletkezésének valószínű dátuma után egy Higginson nevű komoly szakember is azt javasolta Emilynek, hogy ne publikálja a verseit, mert nem értenék meg őket. Az igaz, hogy még ma is nehezen érthetők, furcsák és idegenszerűek, nemritkán versszerűtlenek, szupereredetiek azok.