Dickinson, Emily: (Te jössz a hóban —) ((In snow thou comest —) Magyar nyelven)

In snow thou comest —
Thou shalt go with the resuming ground,
The sweet derision of the crow,
And Glee's advancing sound.

In fear thou comest —
Thou shalt go at such a gait of joy
That man anew embark to live
Upon the depth of thee.
   
   
   
(Keletkezésének éve ismeretlen.)

Te jössz a hóban —
Menned kell ha megújul a hant,
S van édes varjúgúnyolás,
S Jókedvet hoz a hang.

Te jössz a félszben —
Menned kell hoznak örömet
Az ember újrakezdve él
A mélységed fölött.
   
   
   
Ez megint teljesen érthetetlen. Úgy látszik, a varjúhoz beszél a vers, de már miért jönne a varjú a hóban? A varjú nem vándormadár; előfordul, hogy elvándorol, de olyankor éppen nem a hóban azaz télen jön, hanem a hó elől megy el; és már miért kellene elmennie, ha jön a tavasz?

Az interneten egy web-oldal, amely hihetetlen, fantazmagorikus versmagyarázatokat szokott kínálni, azt mondja, hogy ez a vers Poe „A holló" című versére utal, mivel a varjút nehezen lehet megkülönböztetni a hollótól; hogy azért jön a hóban, mert Poe-nál a holló „in the bleak December", a sivár decemberben jön; a varjú illetve a holló mélysége pedig annak az egyetlen szónak azaz fogalomnak a mélységét jelenti, amit Poe hollója rendíthetetlenül újra meg újra elkárog: „Nevermore" = soha többé, ti. hogy a halál után soha többé nem lesz semmi úgy, ahogyan előtte volt: Poe emiatt prófétának minősíti a hollót.

Ez az interpretáció engem hümmögésre késztet, bár azért lehet benne valami. Hogy a varjú a hóban jön, az jelentheti konkrétan azt is, Poe-tól függetlenül, hogy a varjú lépked felénk a hóban: ez valóban gyakori és feltűnő, sőt enyhén ijesztő látvány, mert a varjú csúnya, piszkos-szürkés-fekete és elég nagy madár, igen peckesen, magabiztosan vonul, „mellét" kidüllesztve, hatalmas csőrével fenyegetően döfködve a levegőt... De hogy mennie kell, ha az új tavasz legyőzi a tél halálát, az csak azt jelentheti, hogy a varjúnak mint szimbólumnak kell mennie, mert a valódi, biológiailag létező varjú nem megy sehova, egész évben tele van vele a világ. Ez nem tesz jót a versnek.

De nem is biztos, hogy a varjúhoz beszél a vers: abból, hogy a tavasz varjúgúnyolás, ez nem következik szükségszerűen. Ha viszont nem a varjú jön a hóban, akkor nem tudható, hogy ki jön: Emily Dickinson nyilván tudta, de nem kötötte az orrunkra. Itt Emily Dickinson valamiféle magánmisztikai fikciója lehet elrejtve.

Ám ha a hóban maga a tél jön felénk, a halál kurrens szimbóluma vagy „emblémája", akkor nem is titokzatos a vers, hanem egyszerűen a tavasz visszajöttének örömteli ünneplése, csak egy kissé szokatlan, egyéni módon történő ünneplése; a „mélységed" pedig a tél, a halál szakadékmély de nem áthidalhatatlan mélysége.