Dickinson, Emily: (Me — come! My dazzled face)
(Me — come! My dazzled face) (Angol)Me — come! My dazzled face The Saints forget My Holiday, shall be
|
(Én — itt! Szédült fejem) (Magyar)Én — itt! Szédült fejem Nem nézik Szent Nagyok Gondolnak velem — Ők! — E. Dickinson a fenti vers keletkezésének évében, 1862-ben, elküldte négy versét egy Higginson nevű szakértőnek. A szakértő azt mondta, hogy költőnknek nem érdemes publikálnia, mert nem értenék meg; valójában az volt a szakértő baja, hogy — nem tudta, hova skatulyázza be Emily költészetét... Elképesztő, milyen hülyék tudunk lenni mi szakértők. E. D. halála után, amikor a család a fiókok mélyén rábukkant Emily csaknem 1800, nádszálba suttogott versére és elkezdte kiadogatni őket, akkor ugyanennek a szakértőnek volt képe bele„javít"gatni a versekbe ott, ahol a nyelvtan vagy a prozódia a szokásosnál is rendhagyóbb, nem-sztereotíp volt. Emily egycsapásra hagyta magát lebeszélni a nyilvánosság elé állásról. Ezek szerint, úgy látszik, mégsem viszkethetett túlságosan az ambíciója. Nem tudom, Higginson negatív véleménye előtt írta-e a fenti verset vagy utána, de az derül ki belőle, hogy minden szerénysége — álszerénysége? — ellenére tudta ő jól, hogy a „szent" Nagyok Paradicsomában, pantheonjában van az ő helye... Ennek őszintén örülök. — Lásd még „(For this — accepted Breath —) — (Ezért — Lehelletet —)" című, 1860 körül írt versét is. Otokar Březina, egy ugyancsak óriási és ugyancsak alig érthető (cseh) költő nem maradt ugyan anonimitásban, néhány száz példányban ki-kiadogatta a verseit, de amikor hívei a Nobel-díjra akarták javasolni, azt rémülten megtiltotta: „Az én életművem csak a csendben növekedhet." Ha Emily Dickinson lelkének nem is, a költészetének minden bizonnyal jót tett az ismeretlenség homálya.
|