Dickinson, Emily: (Én — itt! Szédült fejem) ((Me — come! My dazzled face) Magyar nyelven)

Me — come! My dazzled face
In such a shining place!
Me — hear! My foreign Ear
The sounds of Welcome — there!

The Saints forget
Our bashful feet —

My Holiday, shall be
That They — remember me —
My Paradise — the fame
That They — pronounce my name —
   
   
   
(1862 körül)

Én — itt! Szédült fejem
Ily tündöklő helyen!
Fura Fülemben — itt! —
Ily szó: Isten hozott!

Nem nézik Szent Nagyok
Hogy szégyenlős vagyok —

Gondolnak velem — Ők! —
Ünnep lesz az — örök —
Nekem — Paradicsom
Hogy Ők — tudják nevem —
   
   
   
Emily Dickinson több versben is kerülgeti mint macska a forró kását, a hírnév kérdését. Nem egyszer ír olyasmit, hogy a hírnév, a híresség, nem ér semmit, úgyis elmúlik — pl. a „(Glory is that bright tragic thing) — (Dicsfény — kis tragikus dolog)" c. versben —, sőt hogy még zavaró tényező, rossz fényvillogás is lehet az, lásd pl. a „(The farthest Thunder that I heard) — (A legmesszibb Dörgés nekem)" c. verset. Ne kételkedjünk őszinteségében, de azért a dolog aligha olyan egyszerű, mint a Fekete-Fehér-Igen-Nem, gyermekkorom egyik mulatságos társasjátéka. Bizonyára sok fűzfapoéta hiszi magát zseninek, és fáj nekik, hogy a Világ miért nem veszi ezt észre. A fűzfapoéta lelki hiányérzete is őszinte és sajnálnivaló kín, de mégis elkerülhetetlenül nevetséges. Ám ha egy valódi zseni érzi ugyanezt, akkor nem ő a nevetséges, hanem a Világ, bármennyire fontosabb is a közcsodálatnál a „legmesszibb Dörgés", a költővé, zsenivé avató Villámcsapás. Elvégre mégsem az angyaloknak ír csak a költő, hanem hús-vér embereknek is: a költészet kommunikáció, még ha többnyire egyirányú kommunikáció is.

E. Dickinson a fenti vers keletkezésének évében, 1862-ben, elküldte négy versét egy Higginson nevű szakértőnek. A szakértő azt mondta, hogy költőnknek nem érdemes publikálnia, mert nem értenék meg; valójában az volt a szakértő baja, hogy — nem tudta, hova skatulyázza be Emily költészetét... Elképesztő, milyen hülyék tudunk lenni mi szakértők. E. D. halála után, amikor a család a fiókok mélyén rábukkant Emily csaknem 1800, nádszálba suttogott versére és elkezdte kiadogatni őket, akkor ugyanennek a szakértőnek volt képe bele„javít"gatni a versekbe ott, ahol a nyelvtan vagy a prozódia a szokásosnál is rendhagyóbb, nem-sztereotíp volt.

Emily egycsapásra hagyta magát lebeszélni a nyilvánosság elé állásról. Ezek szerint, úgy látszik, mégsem viszkethetett túlságosan az ambíciója. Nem tudom, Higginson negatív véleménye előtt írta-e a fenti verset vagy utána, de az derül ki belőle, hogy minden szerénysége — álszerénysége? — ellenére tudta ő jól, hogy a „szent" Nagyok Paradicsomában, pantheonjában van az ő helye... Ennek őszintén örülök. — Lásd még „(For this — accepted Breath —) — (Ezért — Lehelletet —)" című, 1860 körül írt versét is.

Otokar Březina, egy ugyancsak óriási és ugyancsak alig érthető (cseh) költő nem maradt ugyan anonimitásban, néhány száz példányban ki-kiadogatta a verseit, de amikor hívei a Nobel-díjra akarták javasolni, azt rémülten megtiltotta: „Az én életművem csak a csendben növekedhet." Ha Emily Dickinson lelkének nem is, a költészetének minden bizonnyal jót tett az ismeretlenség homálya.