Dickinson, Emily: (Sang from the Heart, Sire,)
(Sang from the Heart, Sire,) (Angol)Sang from the Heart, Sire, Pardon the Cochineal — Bear with the Ballad — Pause in your Liturgies —
|
(Szívből daloltam, Uram,) (Magyar)Szívből daloltam, Uram, Nézd el a Pajzstetűt — Érd be Zöngeménnyel — Szüneteld Liturgiád — A vers csupa képzavar. Nem állítom, hogy ez a javára írandó, mindazonáltal eredetibb, mint sok kifogástalan, poétikai kézikönyvek megállapításait fegyelmezetten illusztráló kompozíció. 1. sor: Sang from the Heart = I sang from the Heart. „Sire” = Uram. Tudtommal nem szokás Isten megszólításaként (= Lord) használni, de a későbbiekből egyértelműen kiderül, hogy a vers most mégis Istenhez beszél, noha szokott beszélni Emily Dickinson más, hús-vér urakhoz is. 2. sor: Belemártottam csőrömet. A költő saját magáról beszél, és most kiderül, hogy madárrá stilizálja magát. Ez nem túl eredeti ötlet, sokkal eredetibb volna, ha mondjuk a sivatagban „éneklő” kőszoborrá stilizálná saját „dalolását”, versköltését (van olyan verse is), de nagyon bizarr sőt nevetséges módon derül ki: belemártottam csőrömet a szívembe mint valami lúdtollat a tintásüvegbe... Ez giccses, annak ellenére, hogy — szokatlan és váratlan. Kérdés, nincs-e ebben önirónia is, olyasféleképpen, mint pl. E.T.A. Hoffmann szélsőségesen és őszintén romantikus, és a romantikát, saját magát egyúttal mégis szélsőségesen kigúnyoló műveiben. 3-4. sor: Ha a dallam túlságosan csöpög (!) amiatt, hogy vérrel dalolódott/íródott, ha túlságosan vörös, azaz túlfűtött, túl heves, 2. strófa, 1-2. sor: akkor Te, Isten, nézd el ezt a túlfűtött, túlszenvedélyes karmazsinvörösséget. Vagy pedig: nézd el azt, hogy pajzstetűt, cochineal bogarat ettem...; ez azt sugallja, hogy ezektől a festékgyártásra használt rovaroktól olyan vörös szívének vére — tehát a tintája, amellyel dalol azaz verset ír, tehát a dala. Az első strófa falvédőszerű giccsességét egycsapásra kivégzi ez az elképesztő, Morgenstern-szerű szuperbizarr — hülyéskedés... Igaz, hogy az eredeti versben nincs ott az a csúnya „tetű” szó, de tudvalevő, hogy azokat az előkelő festői színeket ronda férgekből állítják elő... Lehet, hogy az átlagolvasó nem is gondol erre, de Emily Dickinson gondol, és nem érdekli, hogy mit gondol az átlagolvasó. 2. strófa, 3-4. sor: Szó szeint: „A Halál a Legszegényebb Madárka Gazdagsága” = Az a tény, hogy meg kell halni, az adja meg méltóságát, tragikus nagyságát a legjelentéktelenebb madárkának is. 3. atrófa: Istenhez beszél: „Érd be [ezzel a?] balladával” (még ha félszeg, tétova is az, ugyanis a Halál kitekeri a húrokat = az a tény,hogy meg kell halni, torzzá teszi a Neked szóló zenéket; [4. sor:] Nem én tehetek róla, nem az én hibám [, hogy mindez így történt].) „Ballad" angolul nem csak azt jelenti, amit a magyar „ballada" szó, azaz történetelbeszélő verset, hanem egyszerű kis dalocskát is, gyakran szentimentális dalocskát. 4. strófa: Szüneteltesd egy kicsit azokat a Te (méltóságteljes, hivatalos, fórsriftos) liturgiáidat, amíg én itt elismételgetem (eldadogom) a Te szent nevedet. (Miért épp a „neved” szó nincs nagy betűvel írva? Szerintem emögött is lehet valami.) Az, hogy a költészet hol daloló madárcsőrrel, hol tintásüveggel, hol húrokkal van képszerűsítve, az a képzavarosság iskolapéldájává teszi a verset (ha ugyan jól értelmeztem mindezt). Tipikus dilettantizmus! De nagyon jó dilettantizmus. Éljen Emily Dickinson, aki fütyül összes kifogásaimra!
|