Dickinson, Emily: (Sang from the Heart, Sire,)

Sang from the Heart, Sire,
Dipped my Beak in it,
If the Tune drip too much
Have a tint too Red

Pardon the Cochineal —
Suffer the Vermillion —
Death is the Wealth
Of the Poorest Bird.

Bear with the Ballad —
Awkward — faltering —
Death twists the strings —
'Twasn't my blame —

Pause in your Liturgies —
Wait your Chorals —
While I repeat your
Hallowed name —
   
   
   
(1865 körül)

Szívből daloltam, Uram,
Belemártottam Csőrömet,
Hogyha a Dal csöpög
Színe túl Vörös

Nézd el a Pajzstetűt  —
Tűrd meg a Cochinealt  —
Szegény madár
Halála dús.

Érd be Zöngeménnyel —
Félszeg — tétova —
Haláltól torz a húr —
Mit tehetek —

Szüneteld Liturgiád —
Várjon az a Korál —
Amíg ismételem
Szent nevedet —
   

   
  
Első pillantásra érthetetlen a vers, de szerintem az nem árt neki, sőt: csak annál titokzatosabb. Értelme kihámozható, ha nem maradéktalanul is. A hámozandóság is esztétikai kategória, mint ahogyan a szerelemnek sem csak a szexuális aktus a lényege, hanem az azt megelőző „kerülgetés”, udvarlás, „meghódítás” is, nem csak minálunk embereknél, hanem állatoknál, madaraknál is.

A vers csupa képzavar. Nem állítom, hogy ez a javára írandó, mindazonáltal eredetibb, mint sok kifogástalan, poétikai kézikönyvek megállapításait fegyelmezetten illusztráló kompozíció.

1. sor: Sang from the Heart = I sang from the Heart. „Sire” = Uram. Tudtommal nem szokás Isten megszólításaként (= Lord) használni, de a későbbiekből egyértelműen kiderül, hogy a vers most mégis Istenhez beszél, noha szokott beszélni Emily Dickinson más, hús-vér urakhoz is.

2. sor: Belemártottam csőrömet. A költő saját magáról beszél, és most kiderül, hogy madárrá stilizálja magát. Ez nem túl eredeti ötlet, sokkal eredetibb volna, ha mondjuk a sivatagban „éneklő” kőszoborrá stilizálná saját „dalolását”, versköltését (van olyan verse is), de nagyon bizarr sőt  nevetséges módon derül ki: belemártottam csőrömet a szívembe mint valami lúdtollat a tintásüvegbe... Ez giccses, annak ellenére, hogy — szokatlan és váratlan. Kérdés, nincs-e ebben önirónia is, olyasféleképpen, mint pl. E.T.A. Hoffmann szélsőségesen és őszintén romantikus, és a romantikát, saját magát egyúttal mégis szélsőségesen kigúnyoló műveiben.

3-4. sor: Ha a dallam túlságosan csöpög (!) amiatt, hogy vérrel dalolódott/íródott, ha túlságosan vörös, azaz túlfűtött, túl heves,

2. strófa, 1-2. sor: akkor Te, Isten, nézd el ezt a túlfűtött, túlszenvedélyes karmazsinvörösséget. Vagy pedig: nézd el azt, hogy pajzstetűt, cochineal bogarat ettem...; ez azt sugallja, hogy ezektől a festékgyártásra használt rovaroktól olyan vörös szívének vére — tehát a tintája, amellyel dalol azaz verset ír, tehát a dala.  Az első strófa falvédőszerű giccsességét egycsapásra kivégzi ez az elképesztő, Morgenstern-szerű szuperbizarr — hülyéskedés... Igaz, hogy az eredeti versben nincs ott az a csúnya „tetű” szó, de tudvalevő, hogy azokat az előkelő festői színeket ronda férgekből állítják elő...  Lehet, hogy az átlagolvasó nem is gondol erre, de Emily Dickinson gondol, és nem érdekli, hogy mit gondol az átlagolvasó. 

2. strófa, 3-4. sor: Szó szeint: „A Halál a Legszegényebb Madárka Gazdagsága” = Az a tény, hogy meg kell halni, az adja meg méltóságát, tragikus nagyságát a legjelentéktelenebb madárkának is.

3. atrófa: Istenhez beszél: „Érd be [ezzel a?] balladával” (még ha félszeg, tétova is az, ugyanis a Halál kitekeri a húrokat = az a tény,hogy meg kell halni, torzzá teszi a Neked szóló zenéket; [4. sor:] Nem én tehetek róla, nem az én hibám [, hogy mindez így történt].)  „Ballad" angolul nem csak azt jelenti, amit a magyar „ballada" szó, azaz történetelbeszélő verset, hanem egyszerű kis dalocskát is, gyakran szentimentális dalocskát.

4. strófa: Szüneteltesd egy kicsit azokat a Te (méltóságteljes, hivatalos, fórsriftos) liturgiáidat, amíg én itt elismételgetem (eldadogom) a Te szent nevedet.

(Miért épp a „neved” szó nincs nagy betűvel írva? Szerintem emögött is lehet valami.)

Az, hogy a költészet hol daloló madárcsőrrel, hol tintásüveggel, hol húrokkal van képszerűsítve, az a képzavarosság iskolapéldájává teszi a verset (ha ugyan jól értelmeztem mindezt). Tipikus dilettantizmus! De nagyon jó dilettantizmus. Éljen Emily Dickinson, aki fütyül összes kifogásaimra!