Dickinson, Emily: (A Napnyugta — természetes —) ((Sunset at Night — is natural —) Magyar nyelven)

Sunset at Night — is natural —
But Sunset on the Dawn
Reverses Nature — Master —
So Midnight's — due — at Noon.

Eclipses be — predicted —
And Science bows them in —
But do one face us suddenly —
Jehovah's Watch — is wrong.
   
   
   
(1862 körül)

A Napnyugta — természetes —
Este — de nem lehet
Reggel — Mesterem — zavar az —
Mint Éjfél — Dél helyett.

Jól jön — a Nap Fogyása —
Ha Tudományos az —
De hogyha jön váratlanul —
Isten Órája — rossz.
  
   
   
Itt megint olyasmire történő célzás van elrejtve, amit a vers címzettje vagy megszólítottja, a „Mester", nyilván ugyanolyan jól értett — vagy értett volna, ha a vers valóban elküldetett neki, és ez nem biztos —, mint Emily, de rajtuk kívül alighanem senki, és így mi sem.

Arra lehet gondolni, hogy a Mester olyan pedáns, következetes, kiszámítható lény volt, mint az óramű pontosságával működő naprendszerünk, és ezegyszer mégis úgy viselkedett, hogy azt nem várta volna tőle a vers szerzője.

Az is lehet, hogy világnézeti vita hangzott el közöttük, és a Mester azon a véleményen volt, hogy a világ az óraművek pontosságával működik; nem is olyan régen még tényleg meg volt győződve erről a tudomány, még nem egy történész és társadalomtudós is. Egy nemrég megjelent, tudományos színekben pózoló könyv még mindig azt bizonygatja, hogy semmiféle véletlen nem létezik a világban. Nos azt gondolom, hogy Emily Dickinsonnak nem tetszik egy olyan világ, amely egy felhúzható kronométer fogaskerekeinek mechanikusságával működik, akár valóban úgy működik, akár nem. A vers vége azt látzik mondani, hogy ha egyszer csak mégis jön váratlanul, előre be nem jelentve egy napfogyatkozás, akkor ki fog derülni, hogy Isten állítólagos „óraműve", a világ, nem jól működik, azaz hogy nem is óramű az.

Azt olvastam a híres matematikus, fizikus és filozófus Poncaré egyik írásában, hogy egy két elemből álló mechanikai rendszer abszolút pontosan és előre kiszámítható módon működik, de egy három elemből álló, például egy egyszerű inga, amely nem két hanem három pont között lenghet, az már teljesen kiszámíthatatlanul (ti. semmi sem dönti el előre azt, hogy a következő pillanatban a jobb vagy a baloldali pont felé fog-e ellengeni). Továbbá azt is mondja, hogy naprendszerünk teljesen labilis rendszer, és egyáltalán nem érthető, miért nem omlik össze bármelyik pillanatban.

Poincarénak ezt az írását aligha olvasta Emily Dickinson, mert a vers keletkezésének idején Poincaré nyolc éves volt. Írhatott ugyan más tudós is hasonló dolgokat, de nem valószínű, hogy költőnk olvasta őket. De Poincaré nélkül is teljesen világos, hogy egy mechanikusan, véletlenek nélkül ketyegő világ ideája nem csupán bebizonyíthatatlan hanem teljesen abszurd kollektív fixa idea, semmiben sem különbözik attól a bigott vallásos hittől, hogy Isten akarata nélkül nem történik semmi; ezt még maga a Biblia is harsányan cáfolja minden sorával. (Ez különben nem is jelent semmit, merő tautológia.)

Emily Dickinson abszolúte nem az az ember volt, aki kényelmesen áztatja szellemi lábait kollektív fixa ideák langyosvizében. Számos versében hajmeresztő, provokatív gondolatokkal önti nyakon az olvasót, és kiváltképpen kedvtelve szemtelenkedik még a vallással sőt olykor magával Istennel is, gyakran Ővele sem ért egyet. Azt hiszem, nem csak afféle teoretikus ötletnek, gondolatkísérletnek szánta azt a kijelentést, hogy jöhet egy tudományosan előre nem látott napfogyatkozás, és akkor majd nesze nektek fixa ideák... Azt hiszem, nem nagy túlzás azt mondani, hogy megsejtette Poincaré csillagászati-tudományfilozófiai megállapítását, egész, akkor még homlokegyenesen ellenkező módon gondolkodó civilizációnkkal szemben.