Dickinson, Emily: (The Beggar at the Door for Fame)
(The Beggar at the Door for Fame) (Angol)The Beggar at the Door for Fame
|
(A Hírkoldust a Küszöbön) (Magyar) Az, hogy „van, ami fontosabb ennél”, már elég is, nem fontos ennél „konkrétabban” megmondani, hogy mi az. Ha az állna a versben, hogy a kenyér (= megélhetés) fontosabb, akkor az praktikus bölcsesség volna. Ha ez a konkrét, materiális értelemben vett kenyér „isteni”, attól még mindig maradhat a „kenyér” jelentése materiális, földi szükséglet: az, hogy mindennapi kenyerünket Isten szállítja nekünk, nem éppen új, nem éppen eredeti, de felemelő, szép gondolat, akár igaz, akár nem; ateistának is tetszhet, ha nem fafejű, dogmatikus ateista. De a vers utolsó sora érvényteleníti ezt a jelentéslehetőséget: az eredetiben úgy hangzik szó szerint a két utolsó sor, hogy „De a Kenyér az az Istenibb dolog, és azt csak azért mutatják meg/teszik közszemlére, hogy megtagadják”, hogy ne ehessük meg... Ebből nyilvánvaló lesz, hogy nem a vajaskenyérről van szó, noha lehetne szó arról is, enni nem szégyen. Hát akkor mi lehet mégis ez a Kenyér? Az Újszövetségben azt mondja Jézus, megtörve és szétosztva a kenyeret: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem”. Kézenfekvő gondolat, hogy erre céloz itt a „kenyér”. De miért mondja azt a vers, hogy csak azért mutatják meg (a katholikus szertartásban „mutatják fel”; Úrfelmutatás), hogy megtagadják? Elvégre a hívek is lenyelik az ostyát, azaz a kenyeret, amely „Isten teste”, és ezáltal „részesülnek az Isten(i)ségben”. Úgy látszik, hogy a gyakran szkeptikus Emily Dickinsonnak a szertartás, az ostya lenyelése nem elég. Még arra is gondolhatunk, hogy a Bibliát jól ismerő Emily Dickinson itt esetleg a jeruzsálemi Templom „szent kenyereire” céloz (Mózes 2, 25, 30): ezek a kenyerek egy hétig egy asztalon álltak; minden héten újakra cserélték őket; a régieket már szabad volt megenni, de még akkor is csakis a papoknak, a kohéneknek. Ennek a kenyérnek a neve angolul showbread vagy shewbread, azaz „megmutatott” kenyér, „mutatványkenyér”: megmutatják, az orrod alá dugják, de meg ne edd! Mint a halálosan szomjazó Tantalosznak a vizet, amit ő nem ihat meg... De ha nem gondolt erre a költő, mi akkor is gondolhatunk rá, mert a szöveg lehetőséget ad erre. Ennyi minden mondható el egy nyúlfarknyi epigramma kapcsán. A Magyarul Bábelben egyik, nálam nem kevésbé hangyaszorgalmú fordítója nemrég kioktatott, hogy versmagyarázataim fölöslegesek, a verseket ugyanúgy nem kell magyarázni, mint a vicceket, és hogy én csak azért magyarázgatom őket, hogy hencegjek vele, milyen „feneokos” vagyok én. (Nem árulom el az illető nevét. Egyébként azt is mondta írta ugyanő, hogy ő bizony nem hajlandó azon törni a fejét, hogy mit jelentenek Emily Dickinson versei. Ha ő nem szereti törni, akkor ne törje más se...) Ezzel az érveléssel érvényteleníteni lehet az egész irodalomtudományt és egyáltalán mindenfajta tudományt. Hát miért fontos pl. az, hogy milyen messzire esnek tőlünk a csillagok, a galaxisok, nem mindegy? A fő az, hogy szép a csillagos ég... De szerintem ha az embert Isten teremtette, noha ez nem biztos, akkor joggal tételezhető fel, hogy csak nem azért tett fejet a nyakára, hogy legyen hol tartania a kalapját...
|