Dickinson, Emily: (A legmesszibb Dörgés nekem) ((The farthest Thunder that I heard) Magyar nyelven)
(The farthest Thunder that I heard) (Angol)The farthest Thunder that I heard
|
(A legmesszibb Dörgés nekem) (Magyar) A villámcsapás valamely letaglózóan hatalmas, sorsszerű és életre szóló inspiráció, lelki-szellemi élmény volt, amelynek „hangja" azaz hatása azóta is tart. Alighanem a világ dolgaiba való költői belelátás képességét kapta tőle Emily, és ez a képesség lett az ő szellemi „otthona". Az, amivel puszta biológiai létünkért („az oxigénnek") tartozunk, vagyis a hála, az „megfizethető"; de annak az „elektrosokknak", annak sohasem lehet költőnk elég hálás. A „harsogás" alighanem a hírnév, amiben életében nem volt része Emily Dickinsonnak, és nem is hiányzik neki, mert az úgyis csak csapda, akadály. (Savanyú a szőlő? Egy kicsit talán az is van ebben, de én hiszek költőnk őszinteségében. Ha a költői szakma szakemberei folyton beleszóltak volna E. D. nem-profi, féligmeddig „dilettáns" költészetébe, azzal tényleg sokat árthattak volna.) Hogy az az Égszakadás-Földindulás közelebb volt, mint a menny, az jelentheti egyéb jelentések között azt is, hogy nagyobb, meghatározóbb jelentősége volt illetve még mindig van, mint az, amit az Ég és/vagy a vallás ad(hat). Messzinek nyilván azért messzi, mert nem meghitt, megszokott dolog, hiszen „egyszemélyes" villámcsapásból származott; a költő szívéhez és agyához mindazonáltal közel állt, az égnél legalábbis közelebb... — E. D. szőrszálhasogató, titokzatoskodó, agyaskodó gondolatsuttogásai pedig valóban potenciális atomrobbanások (ered.: „becsapódások, összeütközések").
|