A legmesszibb Dörgés nekem
Mennynél volt közelibb
S még zeng, bár a forró Delek
Letették nyilaik —
A Villám mely előtte járt
Csak énbelém csapott —
De én nem adnám semmiért
Azt a Villámcsapást —
Oxigénnek a Tartozás
Megadható ha jó
A Villamosságnak sosem:
Az meg nem adható —
Otthont ad az s nagy Napokat
És minden harsogás
Csak halvány visszfény nem egyéb
Mint les, Lidércvarázs —
A Gondolat nyugodt Pehely —
Robbanás — Hangtalan,
Élettükrözésre mikor
Magyarázat fogan.
Ha jól értettem, akkor ez a következőt jelenti:
A villámcsapás valamely letaglózóan hatalmas, sorsszerű és életre szóló inspiráció, lelki-szellemi élmény volt, amelynek „hangja" azaz hatása azóta is tart. Alighanem a világ dolgaiba való költői belelátás képességét kapta tőle Emily, és ez a képesség lett az ő szellemi „otthona". Az, amivel puszta biológiai létünkért („az oxigénnek") tartozunk, vagyis a hála, az „megfizethető"; de annak az „elektrosokknak", annak sohasem lehet költőnk elég hálás. A „harsogás" alighanem a hírnév, amiben életében nem volt része Emily Dickinsonnak, és nem is hiányzik neki, mert az úgyis csak csapda, akadály. (Savanyú a szőlő? Egy kicsit talán az is van ebben, de én hiszek költőnk őszinteségében. Ha a költői szakma szakemberei folyton beleszóltak volna E. D. nem-profi, féligmeddig „dilettáns" költészetébe, azzal tényleg sokat árthattak volna.)
Hogy az az Égszakadás-Földindulás közelebb volt, mint a menny, az jelentheti egyéb jelentések között azt is, hogy nagyobb, meghatározóbb jelentősége volt illetve még mindig van, mint az, amit az Ég és/vagy a vallás ad(hat). Messzinek nyilván azért messzi, mert nem meghitt, megszokott dolog, hiszen „egyszemélyes" villámcsapásból származott; a költő szívéhez és agyához mindazonáltal közel állt, az égnél legalábbis közelebb... — E. D. szőrszálhasogató, titokzatoskodó, agyaskodó gondolatsuttogásai pedig valóban potenciális atomrobbanások (ered.: „becsapódások, összeütközések").