Dickinson, Emily: (Hogy megbecsüld a köznapot) ((To venerate the simple days) Magyar nyelven)

To venerate the simple days
Which lead the seasons by,
Needs but to remember
That from you or I
They may take the trifle
Termed mortality!

To invest existence with a stately air,
Needs but to remember
That the acorn there
Is the egg of forests
For the upper air!
   
   
(1858)

Hogy megbecsüld a köznapot
Mely évszakokra mén
Vésd jól kebeledbe
Hogy vagy te vagy én
Vesztünk valamit:
Halandóságot!

Ha létet akarsz mely méltó lánggal ég
Vésd kebeledbe még
Hogy makk van elég
S az — erdő tojása
Mit kikölt az ég!
   
   
   
Halandóságot: halandóság = itt: maga az élet. Ez eredeti, érdekes és tökéletesen igaz paradoxon; de maga az a „felfedezés”, hogy minden egyes nap-pal rövidül hátralevő életünk, az önmagában véve elcsépelt falvédő-igazság. És miért kellene emiatt megbecsülnünk hétköznapjainkat? Hát olyan gyötreles volna az élet, hogy örvendetes dolog elfogyni lassan mint a gyertyaszál, mely elhagyott, üres szobában áll?

Nincs kizárva, de olvashatjuk ezt úgy is, hogy a „halandóság” az nem az „élet”-et jelenti itt, hanem egyszerűen csak azt, amit szó szerint jelent. Ebben az esetben azt mondja ez az első strófa, hogy minden egyes elmúlt nap-pal csökken halandó voltunk, egyre kevésbé vagyunk halandók, mert egyre közelebb és közelebb kerülünk a HALHATATLANSÁGHOZ. (Hogy miért éppen a hétköznapoknak — ered.: egyszerű napoknak — jár ezért megbecsülés? Talán azért, mert a különleges, bonyolult napoknak, pl. az ünnepnapoknak, egyéb előnyökért is jár megbecsülés.)

Ezt a második értelmezést ill. gondolatot támasztja alá a második strófa.

Egyes kiadások elhagyják ezt a második strófát, úgy látszik, annak alapján, hogy a (vagy: az egyik?) kéziraton át van húzva, bár nem világos, hogy ki húzta át és miért. Ha maga szerző törölte, akkor ennek oka talán az, hogy a strófa vége dickinsoni mércével mérve sem pusztán túl bizarr, hanem még a képzavar határát is súrolja: Hogy a makk (= szimbolikusan: az ember, az ember lelke vagy egyénisége) az erdő tojása, az hagyján (bár az is majdnem olyan, mintha azt mondanánk, hogy az elefánt a szárazföld bálnája, vagy hogy a teve a sivatag hajója, azaz nem szemléletes, nem metafora, hanem csak afféle vizenyős metonímia), tehát az még hagyján, sőt még logikus is, elvégre a tojásnak is meg a makknak is az a rendeltetése, hogy új élet fakadjon belőlük. De hogy ez a tojás maga is újabb metafora lesz, „a felső légnek” (the upper air) vagyis az égnek szánt csíra, az már túl sok a poétikai jóból... Pedig a tojásain tyúkanyó módjára üldögélő mennyország képe önmagában véve (ti. a makk nélkül) mellbevágóan groteszk sőt humoros, ironikus kép. Metafizikus blődlizés. De több, mint blődlizés.

A „makk” mi vagyunk: az egyén, vagy az egyén lelke, egyénisége, és az odafönt az égben halhatatlan lesz, ha majd teljesen elfogy a halandóság, ez a mi itteni halandó életünk.

Az 1. strófa 4. sorában az „I” (= „én”, alanyként) helyett egyes kiadásokban „me” (= ugyanaz, nem alanyként) áll. (From you or me = tőled vagy tőle, ti. elvesz valamit (trifle = egy kis csekélységet [!], melynek neve halandóság.”) Itt sem sikerült kiderítenem, hogy vajon a szerző maga változtatta-e az „I”-t „me”-re, vagy pedig valami nagyokos oktatta-e ki belejavításával szerzőnket, hogy az úgy nem jó nyelvtanilag. De ha E.D. maga javította is ki, előszőr mégsem azért írt „I”-t, mert nem tudott elég jól angolul. Miért írta azt, hogy „I”? Szeretném megkérdezni E.D.-tól, de nem lehet, mert ő már a halhatatlanságban van, én meg még nem vagyok ott. Talán valami okból jobban akarta hangsúlyozni az „én”-t, mint a „te”-t (sőt nem is „te”-t, hanem „magát”, „Ön”-t... Versben ugyanis you = inkább „Ön”, mint „te”.) Hogy pusztán azért írt Emily „I”-t (ejtsd: áj), hogy akusztikusan jobban rímeljen a második sorral, azt nem tartom valószínűnek. (Angol fül vagy inkább szem számára „mortality”, ejtsd: móteliti, és „me”, ejtsd: mí, is rímel „by”-jal (ejtsd: báj), tehát így is meg amúgy is három sor rímel egymással. (A fordításban sajnos csak kettő, de ez itt nem főbenjáró fordítói bűn.) (A bűn: fütyülni az ilyesmire.)

Miért az áll, hogy ,tőled vagy tőlem vesznek el a közönséges napok valami csekélységet, aminek neve halandóság’? Hiszen ez több száz millió más emberre nézve is ugyanígy igaz. Nos azért, mert Emily nem csak amúgy általánosságban beszél életről-halálról-halhatalanságról, hanem speciálisan a saját magáéról és valakiéről, aki más verseiben is megjelenik, és akibe költőnk láthatólag szerelmes vagy akihez valami más, ugyancsak fennkölt szellemi-lelki kapcsolat köti. (Lehet tudni vagy sejteni, hogy hívták azt az illetőt, de neve és kiléte-miléte nem kell, hogy érdekeljen bennünket, legeljenek azon az irodalomtörténészek.)

Figyelemre méltó, mennyi minden mondható el sőt mennyi kérdés tehető fel még ilyen nem-zseniális, sőt nem is különösebben jól sikerült vers kapcsán is, ha az a vers olyan eredeti agyból pattant ki, mint az Emily Dickinsoné...

2. strófa, 1. és utolsó sor: a rím szójátékszerű rím: air = 1. arckifejezés, 2.levegő.