Dickinson, Emily: (Minden Napnak két Hossza van —) ((Two Lengths has every Day —) Magyar nyelven)

   
Two Lengths has every Day —
Its absolute extent
And Area superior
By Hope or Horror lent —

Eternity will be
Velocity or Pause
At Fundamental Signals
From Fundamental Laws.

To die is not to go —
On Doom's consummate Chart
No Territory new is staked —
Remain thou as thou art.
   
   
   
(1874 körül)

Minden Napnak két Hossza van —
Egy abszolút és vaskemény
Meg egy fentebbi Övezet
Mit kölcsönzött Iszony s Remény —

Az Öröklét nem más leszen
Sebesség vagy pedig Szünet
Alapjelekre mik követnek
Alapvető Törvényeket

Meghalni annyi mint megállni —
A Sors pontos Térképe nagy
De nincs rajta új Terület —
Maradj meg annak aki vagy.
   
   
   
Ez a vers különösképpen felajzott az első olvasásra, amelynek során még nem értettem belőle semmit, mégpedig azzal, ami természettudományos halandzsának (!) látszott benne... Imádok természettudományos könyveket és folyóiratokat olvasni; témájuktól és tudományos színvonaluktól függően általában csak 99, 75, 50 sőt olykor még kevesebb százalékukat szoktam érteni, de azt is nagy élvezettel olvasom, ami számomra kínaiul van bennük. De hasonlíthatom Emily Dickinson rejtvényszerű verseit a Szibülla-jóslatokhoz is: a jósnő levelekre írta a jóslatot, a leveleket szétfújta a szél, és a jósnő nem segített érthető szövegekké állítani össze őket... Emily Dickinson is ilyesfajta „jósnő": ködösít, felcsigázza az érdeklődésünket, és magunkra hagy.

Mindazonáltal sikerült kihámoznom valamit a fenti versből, vagy legalábbis elfogadható, lehetséges értelmezést találnom (kitalálnom?) hozzá. Íme:

Minden napnak megvan a maga abszolút hossza: a pontos, változatlan, objektív, tudományosan megismert csillagászati hossza (az a bizonyos kb. 24 óra), valamint egy szubjektív és nem örök — „kölcsönbe adott" — „területe" (?), amit exisztenciális iszonyunk és az azzal szemben álló illetve azt ellensúlyozó remény határoz meg. Az Öröklét vagy abban fog állni, hogy örökké mozogni fogunk egy bizonyos sebességgel (hogy ezen mit kell érteni, azt nem tudom), vagy pedig éppen ellenkezőleg megállunk, szünetet fogunk tartani, nem fogunk mozogni, haladni. (A Szünet ideiglenességet implikál, nem tudom, miért tartja a költő örökké valónak; ez ellentmondás — de csak annál érdekesebb és sokatsejtetőbb.)

Hogy az Alapjelek és az Alaptörvények az objektív, tudományos jeleket és törvényeket jelentik-e vagy éppen ellenkezőleg a sors törvényeit, azt nem tudom; valószínüleg mind a kettőt, vagyis mindkét módon olvasható a versnek ez a helye. Ha képes rá az olvasó, akkor mindkét, egymásnak ellentmondó értelemben olvashatja egyszerre.

Hogy a megállás, az abszolút mozdulatlanság a létezés megszűnése, az természettudományos értelemben is igaz, és pszichikai vagy morális értelemben is elfogadható sőt szimpatikus vélemény. Hogy a Sors térképe nem tartogat új „területet" majdani Öröklétünk számára sem, és csak az maradhat mindegyikünk, ami, az nem biztos, hiszen a világtörténelem ismer olyan embereket, akik nem is Odaát hanem már itt lent a földön gyökerestől megváltoztatták énjüket, egyéniségüket, sőt egyszerű, hétköznapi emberek is sokat változhatnak életük során; de azért mégsem érvénytelenek a vers utolsó sorához hasonló szentenciózus kijelentések, még ha gyakran többékevésbé közhelyszerűek is, mint itt is.

(A nap hosszúsága, időtartama tudományos szempontból sem egy és változatlan: van a Naphoz viszonyított naphossz, az állócsillagokhoz viszonyított naphossz és még más bonyodalmak is, de minthogy a vers nem tér ki ilyesmire — bár akár ki is térhetne —, itt természetesen mindez irreleváns.)

(A vers sorai három jambusból (jambus = egy hangsúlytalan + egy hangsúlyos szótag) állnak, a harmadik sor négy vagy három és fél jambusból. A fordítás hosszabb sorokból áll, hogy a vers fontos elemei többékevésbé jól beleférjenek. Ajánlatos kerülni az ilyesmit, de nem mindig sikerül.)