Egy pór — megtört — csuparongy szív —
Mely pihenni leült —
Nem látta hogy a Fogyó Nap
Ezüst erecskét küld —
Nem látta lágyan Éj leszáll —
Sem Csillagkép hogy ég —
Más irányban kereste
Egy más tájék egét.
Épp arra járván Angyalok
Látták porladt szivét —
Kimentették szép finoman
És Istenhez vivék —
Oda — szandált a Pórnak —
Oda — szélből kimentve épp
Vándorló vitorlát vezet
Kézen a kéklő rév.
Emily Dickinson képei nem ritkán a képzavar határát súrolják, de vagy csak látszólag, vagy valóban csakhogy jól vagy legalábbis eredeti módon: jó képzavarok azok. Ebben a versben azonban úgy látszik, saját magát parodizálja költőnk. Hogy egy szív leül kipihenni magát, az nevetséges, akkor is, ha tudjuk, hogy a „szív”-en a szív gazdáját kell érteni. Az első strófa a szokásos dickinsoni halálhangulatban folyik tovább, de a második strófa már humorosan abszurd — akasztófahumorosan: hogy az égben szandált kap a pór (ered.: a mezítlábas), az még hagyján, de aztán a kék rév azaz maga az Ég vezeti oda — az Égbe — a vitorláshajót, ráadásul kézenfogva...
(A szív alighanem azért rongyos, szakadozott az első sorban, mert a vers végén szélszaggatta vitorla képében fog megjelenni.)
A vers 1859 körül keletkezett.