Dickinson, Emily: (Végre megtudni, hogy ki vagy!) (At last, to be identified! 174 Magyar nyelven)

At last, to be identified!
At last, the lamps upon thy side
The rest of Life to see!

Past Midnight! Past the Morning Star!
Past Sunrise!
Ah, What leagues there were
Between our feet, and Day!

Végre megtudni, hogy ki vagy!
Végre rajtad a lámpa nagy
Látni, Lét mi marad!

Éjfél ha múlt! Hajnal ha múlt!
Napkelte múlt!
Hány mérföldre volt
Lábunktól az a Nap!
   
   
   
A magyarban időnként hátrány az, hogy a napra, az égitestre, és a napra mint napszakra ugyanaz a szó áll rendelkezésünkre, de azért általában nem nehéz kitalálni, melyikről van éppen szó. Sőt ha nehéz kitalálni, vers nem-egyértelműségének még hasznára is válhat az... különösen Emily Dickinson-versnek, bár ez a verse kivételesen nem is rejtélyes. De az angol „day” is, a vers utolsó szava, jelenthet napszakot, napvilágot, és egy bizonyos napot, dátumot, sőt mind a kettőt egyszerre, mint itt is: azt a nagy napot, amikor majd földi létünk sötétségéből végre eljutunk az igazi fényhez, a „Nap”-hoz.

Ha csak ennyit mondana a vers, akkor az egy kicsit elcsépelt „mondanivaló” volna, és megérdemelné, hogy így parodizáljuk:
   
  
Nem zsibbad, nem fáj feje,
Hogyha fedi fejfája!...
   
   
de még akkor is figyelemreméltó volna az a bizarrság, hogy a „lábunk” (materiális sőt prózai, „földhözragadt” valami) és ama nagy Nap (időpont és szellemi fény) között „mérföldek” húzódnak, mintha bizony kilométerekkel volna mérhető földi életútunk... A költészet ugyan, minden jó költészet, többnyire konkrétumokkal jeleníti meg azt, ami absztrakt, de Emily Dickinson túlzásba viszi ezt a módszert, gyakran groteszk és gyakran humoros, olykor éppenséggel gúnyoros, nyelvöltögető, nem egyszer önirónikus módon.

De van itt még egy, egyáltalán nem közhelyszerű eleme az úgynevezett „eszmei mondanivalónak”: az, hogy csak majd „odaát” fog kiderülni, hogy kik is voltunk mi valójában. (Ered. szó szerint: „Végre azonosítva lenni!”) Lehet, hogy ezt sem Emily Dickinson találta ki, de ez akkor sem közhelyszerű kijelentés (bár ha közhelyszerű volna, az sem volna baj: a költészet gyakran dalol közhelyeket...)

A vers legfőbb értéke azonban még csak nem is ez, hanem túlzásba vitt, szinte kifogásolható tömörsége, szűkszavúsága. Ilyen témáról köteteket lehet összeírni; de a végén azokból a kötetekből sem derül ki sokkal több ennél... Ebből látható, mit tesznek hozzá ahhoz a híres „eszmei mondanivalóhoz” az olyan, látszólag „mechanikus”, „mellékes” dolgok, mint a prozódia azaz a ritmus, a rím azaz szavak véletlenszerű egybecsengése, a parallelizmusok, asszonáncok, trópusok, gyakran „naív” képek, metaforák... Nem is azok tesznek hozzá valamit a mondanivalóhoz, hanem éppen ellenkezőleg a „mondanivaló” teszi hozzájuk a „fontosság, jelentőségteljesség” „ideáját”, képzetét. Ez az, amit az egyébként jószándékú de primitív és botfülű dilettánsok nem képesek megérteni, és gyakran sajnos a profi fordítók sem igazán...

A Biblia lényege nyilvánvalóan a „mondanivalója”: a Törvény. Mégis azt mondják a zenére nemigen fogékony zsidó bölcsek, hogy „A Biblia dallammal együtt adatott”. A Bibliát a zsinagógákban mindmáig hagyományos melódiával együtt olvassák fel; az egyes dallamfordulatoknak valaha konkrét jelentésmódosító szerepük volt, és ezek a jelentésmódosítások sajnos már régen feledésbe merültek; ennek ellenére továbbra is a hagyományos melódiával olvassák fel a Bibliát, és ha a felolvasó téved a dallamban, akkor kijavítják, újra kell olvasnia azt a szót. „Merő” formalizmus? Merő! És ez a merő formalizmus halálosan fontos még a Törvényfelolvasásokban is. Hát még a formalista irodalomban, a még sokkal formalistább költészetben!!! Aki ezt nem érti, annak meg kellene tiltani, hogy verseskötetet vegyen a kezébe, bármennyire antidemokratikus dolog volna is az. Kínában hajdan a festménytekercseket elrejtve tartották egy ajtó fölötti rekeszben, és csak olyannak mutatták meg őket óriási hozzáértéskutató körülményeskedések után, aki műveltségével, hozzáértésével méltónak bizonyult rá, hogy láthassa őket!... Európában, Amerikában akárki belekontárkodhat a legszentebb dolgokba is, firkálhat, fordíthat, locsoghat, csak hogy a neve megjelenjen nyomtatásban, pedig hát észre sem vehető az a nyomtatott szövegek óceánjában. Ez rám is vonatkozik, pedig magamat nem is tartom tökfejű, botfülű dilettánsnak, mint egyeseket... Persze roppant kényelmes dolog az, hogy pl. New Yorkban néhány dollárért láthatók a legóriásibb, legzseniálisabb festők képei, mindegyiktől 20-30 is egykupacban, de azért mégis csak kiábrándító profanizálása ez a művészetnek.

   
   
A vers 1860 körül keletkezett.

   Van a versnek „gondolatjeles” változata is, lásd alant; nem tudom, melyik az eredeti változat, alighanem két kéziratos változatban maradt fent a vers. A dilettáns az ilyesminek a jelentőségét sem képes felfogni, akárcsak a szavak nagybetűs írásának, a központozás hiányának stb., sőt úgy látszik, hogy gyakran a profik sem képesek felfogni...

At last – to be identified!
At last – the Lamps upon your side –
The rest of Life – to see –

Past Midnight – Past the Morning Star –
Past Sunrise – Ah, What leagues there were –
Between Our Feet – and Day!

    A fordítás ennek megfelelően:

Végre — megtudni hogy ki vagy!
Végre — rajtad a lámpa nagy —
Látni — Lét mi marad! —

Éjfél ha múlt! — Hajnal ha múlt! —
Napkelte! — Hány mérföldre volt —
Lábunktól — az a Nap!