Mit mondtam, áll.
Nem hívtak el.
Nem látott a halál.
Rózsám hozom.
Szavam adom,
S minden szent Méh kezes —
S minden Pitypang domb oldalán —
és Sármány útfelen.
Virágok, én —
Esküm, s övék! —
Bizton jövünk megin’.
A vers egyik interpretátora szerint a szituáció ez: Emily egy sírnál áll, hozott rá egy rózsaszálat; szavát adta, hogy eljön, és el is tudott jönni, mivel őróla megfeledkezett a halál; és most újból kötelezi magát, hogy újra el fog jönni (sírlátogatóként? vagy a temető végleges lakójaként?), “tartozik” ezzel. Kezesei a méhek, minden méh, a százszorszép (a fordításban: pitypang) stb. Mind a virág, mind ő maga megesküszik, hogy megint el fognak jönni (ez így, hétköznapi nyelvre lefordítva, giccses, de a versben csak egy icipicit giccses). (Az persze nem ugyanez a mostani virágszál lesz, ezért nem a flower — virág — szó áll ott, hanem a “blossom”: ez nem vágott vagy letépett virágot jelent, hanem valamely növénynek, fának a virágát vagy összes virágait általában, sőt “virágzás”-t. Tehát mintegy “a virágok népe, nemzetsége” esküszik meg Emilyvel együtt, hogy majd képviseltetni fogja magát egy másik virágszállal.)
Az interpretáció plauzibilis, igaznak látszik. E. D. életrajzírói bizonyára azt is tudják, hogy név szerint ki feküdt abban a sírban, de ez az olvasó számára irreleváns, mert a vers nem céloz rá.