Hová legyek — úgy nyekereg —
Ez a kis Szív-béli Eb itt
Éjjel-nappal rángat, nyüszít —
És el, el nem mehet —
Vajon eloldoznád-e te —
Vajon Ebem — nem sírna-e —
Elküldve most — Neked?
Nem is zavarna —
Székednél — szőnyegen —
Vagy merészen — remegő térdeden —
Vagy — melletted szaladva —
Hogyha megengeded te —
Jöjjön-e?
Hivd Blökit —
Ő szól nekem!
Újabb bizarr sőt komikus Emily Dickinson-versike, de kivételesen nem rejtvényszerű és még csak nem is nehezen érthető. Nem nagy vers egyáltalán, nem is jelentős vers, de halandzsának nem halandzsa! — A szerelmet vagy más hasonló emocionális odaadást a szívben vinnyogó kutyával ábrázolni, az fölöttébb bizarr sőt nevetséges dolog, szerintem Emily is tökéletesen tisztában volt ezzel; dehát ő nem is azért írt csakem 1800 verset, hogy megjavítsa a világot, hogy mint hajdan Isten prófétái, a Kánaán felé vezesse a népeket, sőt effajta bizarr verseit még csak nem is azért írta, hog behatoljon a lélek rejtelmeibe. Effajta „magánverseit” nyilván akkor sem bocsátotta volna közszemlére, ha egy nagyokos nem beszélte volna le versei publikálásáról. De valamiféle érdekesség így sem hiányzik még effajta verseiből sem; legalábbis nem kevésbé érdekesek, mint pl. a „Falu végén kurta kocsma”. Én nem tettem volna fel a Magyarul Bábelben-re, de ha már fent van, hát akkor nézzük meg, hogy valójában miről is van benne szó. Csakis ezért fordítottam le ezt a csekély jelentőségű magánverset.