Dryden, John: Cymon és Iphigénia (részlet) (Cymon and Iphigenia (detail) Magyar nyelven)

Poeta loquitur

The Fool of Nature, stood with stupid Eyes  

And gaping Mouth, that testify’d Surprize,    

Fix’d on her Face, nor cou’d remove his Sight,         

New as he was to Love, and Novice in Delight:

Long mute he stood, and leaning on his Staff,          

His Wonder witness’d with an Ideot laugh;   

Then would have spoke, but by his glimmering Sense          

First found his want of Words, and fear’d Offence: 

Doubted for what he was he should be known,

By his Clown-Accent and his Country-Tone.

  Through the rude Chaos thus the running Light      

Shot the first Ray that pierc’d the Native Night:        

Then Day and Darkness in the Mass were mix’d,     

Till gather’d in a Globe, the Beams were fix’d:

Last shon the Sun who, radiant in his Sphere

Illumin’d Heav’n, and Earth, and rowl’d around the Year.   

So Reason in this Brutal Soul began: 

Love made him first suspect he was a Man;  

Love made him doubt his broad barbarian Sound;

By Love his want of Words and Wit he found;         

That sense of want prepar’d the future way  

To Knowledge, and disclos’d the promise of a Day. 

  What not his Father’s Care, nor Tutor’s Art 

Cou’d plant with Pains in his unpolish’d Heart,

The best Instructor Love at once inspir’d,     

As barren Grounds to Fruitfulness are fir’d;  

Love taught him Shame, and Shame with Love at Strife       

Soon taught the sweet Civilities of Life.

A szerelem hatalma

Ő, ki bárgyúnak született, meredten

állt most, szájtátva, bamba döbbenetben,

a nő arcát bámulta megbűvölve,

újonc a szerelem kéjében s a gyönyörben;

botjára dőlve némán, hosszan állt,

ámulata hülye vigyorra vált,

szólni akart, de felnyíló esze

súgta: nem lelne szót, vagy sértene,

s bohóc-nyelvén s a sok paraszti szóban

félt, hogy megérzik, ki is ő valóban.

A dúlt Káoszt a fény első sugára

így törte át, az ős Éjt szétzilálva,

nappal és éj elegyes tömegén

különvált és nagy gömbbé gyűlt a fény,

feltűnt a Nap s szférájában lobogva

fényét az év körén mennyre és földre ontja.

Durva lelkén az elme így hatolt át:

a szerelem fényében férfi-voltát

ismerte fel, majd azt, hogy hangja érdes,

hogy nyelve gyarló az ékes beszédhez,

s e tudat a jövő reményeit

tárta fel s az utat, mely a tudásra vitt.

Mit apai gond s oktató robot

barbár lelkébe nem plántálhatott,

a legjobb oktató, a szerelem

fellobbantotta benne hirtelen

a szégyent, mely szülőjével csatázva

finom, gyöngéd lovaggá iskolázta.