Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Dryden, John: Mac Flecknoe (Mac Flecknoe Magyar nyelven)

Dryden, John portréja

Mac Flecknoe (Angol)

All human things are subject to decay,

And, when Fate summons, monarchs must obey:

This Flecknoe found, who, like Augustus, young

Was call'd to empire, and had govern'd long:

In prose and verse, was own'd, without dispute

Through all the realms of Non-sense, absolute.

This aged prince now flourishing in peace,

And blest with issue of a large increase,

Worn out with business, did at length debate

To settle the succession of the State:

And pond'ring which of all his sons was fit

To reign, and wage immortal war with wit;

Cry'd, 'tis resolv'd; for nature pleads that he

Should only rule, who most resembles me:

Shadwell alone my perfect image bears,

Mature in dullness from his tender years.

Shadwell alone, of all my sons, is he

Who stands confirm'd in full stupidity.

The rest to some faint meaning make pretence,

But Shadwell never deviates into sense.

Some beams of wit on other souls may fall,

Strike through and make a lucid interval;

But Shadwell's genuine night admits no ray,

His rising fogs prevail upon the day:

Besides his goodly fabric fills the eye,

And seems design'd for thoughtless majesty:

Thoughtless as monarch oaks, that shade the plain,

And, spread in solemn state, supinely reign.

Heywood and Shirley were but types of thee,

Thou last great prophet of tautology:

Even I, a dunce of more renown than they,

Was sent before but to prepare thy way;

And coarsely clad in Norwich drugget came

To teach the nations in thy greater name.

My warbling lute, the lute I whilom strung

When to King John of Portugal I sung,

Was but the prelude to that glorious day,

When thou on silver Thames did'st cut thy way,

With well tim'd oars before the royal barge,

Swell'd with the pride of thy celestial charge;

And big with hymn, commander of an host,

The like was ne'er in Epsom blankets toss'd.

Methinks I see the new Arion sail,

The lute still trembling underneath thy nail.

At thy well sharpen'd thumb from shore to shore

The treble squeaks for fear, the basses roar:

Echoes from Pissing-Alley, Shadwell call,

And Shadwell they resound from Aston Hall.

About thy boat the little fishes throng,

As at the morning toast, that floats along.

Sometimes as prince of thy harmonious band

Thou wield'st thy papers in thy threshing hand.

St. Andre's feet ne'er kept more equal time,

Not ev'n the feet of thy own Psyche's rhyme:

Though they in number as in sense excel;

So just, so like tautology they fell,

That, pale with envy, Singleton forswore

The lute and sword which he in triumph bore

And vow'd he ne'er would act Villerius more.

Here stopt the good old sire; and wept for joy

In silent raptures of the hopeful boy.

All arguments, but most his plays, persuade,

That for anointed dullness he was made.

 

Close to the walls which fair Augusta bind,

(The fair Augusta much to fears inclin'd)

An ancient fabric, rais'd t'inform the sight,

There stood of yore, and Barbican it hight:

A watch tower once; but now, so fate ordains,

Of all the pile an empty name remains.

From its old ruins brothel-houses rise,

Scenes of lewd loves, and of polluted joys.

Where their vast courts, the mother-strumpets keep,

And, undisturb'd by watch, in silence sleep.

Near these a nursery erects its head,

Where queens are form'd, and future heroes bred;

Where unfledg'd actors learn to laugh and cry,

Where infant punks their tender voices try,

And little Maximins the gods defy.

Great Fletcher never treads in buskins here,

Nor greater Jonson dares in socks appear;

But gentle Simkin just reception finds

Amidst this monument of vanish'd minds:

Pure clinches, the suburbian muse affords;

And Panton waging harmless war with words.

Here Flecknoe, as a place to fame well known,

Ambitiously design'd his Shadwell's throne.

For ancient Decker prophesi'd long since,

That in this pile should reign a mighty prince,

Born for a scourge of wit, and flail of sense:

To whom true dullness should some Psyches owe,

But worlds of Misers from his pen should flow;

Humorists and hypocrites it should produce,

Whole Raymond families, and tribes of Bruce.

 

Now Empress Fame had publisht the renown,

Of Shadwell's coronation through the town.

Rous'd by report of fame, the nations meet,

From near Bun-Hill, and distant Watling-street.

No Persian carpets spread th'imperial way,

But scatter'd limbs of mangled poets lay:

From dusty shops neglected authors come,

Martyrs of pies, and reliques of the bum.

Much Heywood, Shirley, Ogleby there lay,

But loads of Shadwell almost chok'd the way.

Bilk'd stationers for yeoman stood prepar'd,

And Herringman was Captain of the Guard.

The hoary prince in majesty appear'd,

High on a throne of his own labours rear'd.

At his right hand our young Ascanius sat

Rome's other hope, and pillar of the state.

His brows thick fogs, instead of glories, grace,

And lambent dullness play'd around his face.

As Hannibal did to the altars come,

Sworn by his sire a mortal foe to Rome;

So Shadwell swore, nor should his vow be vain,

That he till death true dullness would maintain;

And in his father's right, and realm's defence,

Ne'er to have peace with wit, nor truce with sense.

The king himself the sacred unction made,

As king by office, and as priest by trade:

In his sinister hand, instead of ball,

He plac'd a mighty mug of potent ale;

Love's kingdom to his right he did convey,

At once his sceptre and his rule of sway;

Whose righteous lore the prince had practis'd young,

And from whose loins recorded Psyche sprung,

His temples last with poppies were o'er spread,

That nodding seem'd to consecrate his head:

Just at that point of time, if fame not lie,

On his left hand twelve reverend owls did fly.

So Romulus, 'tis sung, by Tiber's brook,

Presage of sway from twice six vultures took.

Th'admiring throng loud acclamations make,

And omens of his future empire take.

The sire then shook the honours of his head,

And from his brows damps of oblivion shed

Full on the filial dullness: long he stood,

Repelling from his breast the raging god;

At length burst out in this prophetic mood:

 

Heavens bless my son, from Ireland let him reign

To far Barbadoes on the Western main;

Of his dominion may no end be known,

And greater than his father's be his throne.

Beyond love's kingdom let him stretch his pen;

He paus'd, and all the people cry'd Amen.

Then thus, continu'd he, my son advance

Still in new impudence, new ignorance.

Success let other teach, learn thou from me

Pangs without birth, and fruitless industry.

Let Virtuosos in five years be writ;

Yet not one thought accuse thy toil of wit.

Let gentle George in triumph tread the stage,

Make Dorimant betray, and Loveit rage;

Let Cully, Cockwood, Fopling, charm the pit,

And in their folly show the writer's wit.

Yet still thy fools shall stand in thy defence,

And justify their author's want of sense.

Let 'em be all by thy own model made

Of dullness, and desire no foreign aid:

That they to future ages may be known,

Not copies drawn, but issue of thy own.

Nay let thy men of wit too be the same,

All full of thee, and differing but in name;

But let no alien Sedley interpose

To lard with wit thy hungry Epsom prose.

And when false flowers of rhetoric thou would'st cull,

Trust Nature, do not labour to be dull;

But write thy best, and top; and in each line,

Sir Formal's oratory will be thine.

Sir Formal, though unsought, attends thy quill,

And does thy Northern Dedications fill.

Nor let false friends seduce thy mind to fame,

By arrogating Jonson's hostile name.

Let Father Flecknoe fire thy mind with praise,

And Uncle Ogleby thy envy raise.

Thou art my blood, where Jonson has no part;

What share have we in Nature or in Art?

Where did his wit on learning fix a brand,

And rail at arts he did not understand?

Where made he love in Prince Nicander's vein,

Or swept the dust in Psyche's humble strain?

Where sold he bargains, whip-stitch, kiss my arse,

Promis'd a play and dwindled to a farce?

When did his muse from Fletcher scenes purloin,

As thou whole Eth'ridge dost transfuse to thine?

But so transfus'd as oil on waters flow,

His always floats above, thine sinks below.

This is thy province, this thy wondrous way,

New humours to invent for each new play:

This is that boasted bias of thy mind,

By which one way, to dullness, 'tis inclin'd,

Which makes thy writings lean on one side still,

And in all changes that way bends thy will.

Nor let thy mountain belly make pretence

Of likeness; thine's a tympany of sense.

A tun of man in thy large bulk is writ,

But sure thou 'rt but a kilderkin of wit.

Like mine thy gentle numbers feebly creep,

Thy Tragic Muse gives smiles, thy Comic sleep.

With whate'er gall thou sett'st thy self to write,

Thy inoffensive satires never bite.

In thy felonious heart, though venom lies,

It does but touch thy Irish pen, and dies.

Thy genius calls thee not to purchase fame

In keen iambics, but mild anagram:

Leave writing plays, and choose for thy command

Some peaceful province in acrostic land.

There thou may'st wings display and altars raise,

And torture one poor word ten thousand ways.

Or if thou would'st thy diff'rent talents suit,

Set thy own songs, and sing them to thy lute.

He said, but his last words were scarcely heard,

For Bruce and Longvil had a trap prepar'd,

And down they sent the yet declaiming bard.

Sinking he left his drugget robe behind,

Born upwards by a subterranean wind.

The mantle fell to the young prophet's part,

With double portion of his father's art.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryfoundation.org

Mac Flecknoe (Magyar)

Minden halandó végül sírba száll,

ha Végzet szólít, megy koldus, király –

vélte Flecknoe, ki ifjan trónra lépett,

s mint Augustus, ült rajt sok hosszu évet;

prózában, versben abszolút urát

látta benne országa: Bárgyuság.

E boldog, sikeres princ aggkorára,

fiak növekvő számával megáldva,

elfáradott s azt fontolgatta folyvást,

hogyan rendezze el a trónutódlást,

melyik sarja volna méltó e helyre,

ki az ész ellen szent hadat viselne.

S „Megvan!", kiáltott, „hisz ez tiszta ügy:

az követ, ki rám legtisztábban üt!

Shadwell kiköpött képem-mása, már

zsenge korától érett, kész szamár.

Shadwell az egyetlen fiam, kiben

a bárgyuság hibátlan s végtelen.

A többi próbál, pedzi, bár derengve,

de Shadwell sosem téved értelembe.

Másokra hull az ész egy-egy sugára,

s agyuk kigyúl tán egy perc harmadára;

de Shadwell éjén nem hat át a fény,

sem nap sugára gomolygó ködén;

s ehhez szemet szúr tetszetős alakja,

gondolattalan fenséghez faragva,

mint király-tölgyek síkon vetnek árnyat,

és ünnepélyes bárgyuságban állnak.

Heywood, Shirley csak előképed voltak,

ó végső prófétája locska szónak;

s én is, náluk hírhedtebb hígvelő,

csak azért jöttem, hogy utad elő-

készítsem, s Norwich-darócban neveljem

a népet a te még nagyobb nevedben.

Locska lantom ahogy rég dalba tört

a portugál János király előtt,

az csak prelűdje volt dicső napodnak,

melyen az ezüst Temzén vitt a csónak

király bárkája előtt gyors csapással,

a gőg dagasztott az égi megbizástól;

s himnusz-zengő sereged dirigáltad —

Epsom-pokrócban ilyet nem dobáltak!

Szinte látlak, új Ariónt, suhanva,

kinek körmétől reszket még a lantja.

Hegyes körmödtől a két part között

sikolt a szoprán, a basszus dörög;

Húgy-sétányról Shadwell! visszhangja dől,

Shadwell! ekhózik Aston Hall felől.

Hajód körül tolongnak kis halak,

mint tószt körül, mely úszva ott halad.

Néha, összhangzó bandád fejedelme,

hadonászol, papírjaid keverve.

St. André lába taktust tartani

így nem tud, sem Psyché-d verslábai,

bár értelemre s mértékre nemesek,

oly tautológikus mintára esnek,

hogy Singleton sárgulva félredob

lantot s kardot, mit dicsőn forgatott,

s "Villeriust se játszom már!" dohog.

Így végzé, s örömkönnyet sírt az agg,

igéretes fiát bámulva csak.

Tanu minden, főként drámái rendje:

kenetes bárgyuságra van teremtve.

 

A fal tövén, mely Augustát karolja

(szép Augustát, mely félsz közt bújdokol ma),

egy szemrevaló épület meredt

hajdanán s hordott Barbakán nevet;

őrtorony volt, de mint a sors kiszabta,

az egészből egy üres név maradt ma.

Romjaiból nőtt ki tucatnyi bordély,

bennük ledér szerelem s szennybe fúlt kéj,

hol madámok nagy udvart tartanak,

s ha őrség nem jár, nyugton alszanak.

Kissé odébb egy óvodára lelhetsz,

hol királyokat s hősöket nevelnek,

szinész-plánták szoknak könnyre, kacajra,

zsenge hangját edzi sok pöttöm szajha,

egeket vív kis Maximinok karja.

Nagy Fletcher nem jár koturnusban erre,

még nagyobb Jonson zokniban se merne,

de jámbor Simkint itt, e régmult elmék

emlékhelyén mind vállukra emelték;

silány élcet kültelki múzsa szállít,

szókkal Panton ártatlan hadba száll itt.

Igényes Flecknoe e nagyhírü helyre

gondolt, hová Shadwell trónját emelje.

Ó Dekker jósolá, hogy e romoknál

egyszer majd egy hatalmas herceg regnál,

ki az ész ellen támad bősz sereggel;

kinek a Bárgyuság Psyché-t köszönhet

s kinek tollából Fösvény-szók ömölnek;

nemz Humoristák-at s hipokritákat,

szülője Bruce-fajnak, Bayard-családnak.

 

Nos, Fáma úrnő városszerte hordta

a hírt, hogy Shadwell mely nap lép a trónra.

Fáma hírére a nép szinte dőlt

Bunhilltól s messzi Watling Street felől.

Nem perzsa szőnyeg várt a királyi lábra:

csonkolt költők tagjai szétdobálva.

Csúf boltokból sok firkász oldalog

elő: pástétomfalók, seggnyalók;

Heywood, Shirley, Ogleby egy sereg,

Shadwell-ektől moccanni sem lehet.

Rászedett kiadók őrt állnak ám,

és Herringman a gárdakapitány.,

Feltűnik most az ősz királyi felség,

trónját önnön munkáiból emelték.

Jobbján ül ifjú Ascaniusa,

Rómánk reménye, ország támasza.

Homlokán nem dicsfény: nehéz köd ül,

arcát bárgyuság nyaldossa körül.

Mint Hannibál esküt atyjára tőn,

hogy Rómában nem hágy követ kövön,

úgy esküdött Shadwell – s megtartja váltig –

hogy bárgyuságban tart ki mindhalálig,

s atyja székén, honáért küzdve vésszel,

sosem köt békét értelemmel, ésszel.

A szent kenetet atyja adta rá, hisz

mesterségére pap, de meg király is;

bal kezébe országalma helyett

egy jókora korsó sört helyezett,

jobbjába a Szerelem birodalmá-t,

mely jelképezte jogarát s hatalmát;

gyakorlá ifjan bölcs tanát az agg,

s ágyékából híres Psyché fakadt.

Majd vakszemét pipacsokkal fedék,

s biccentve áldón köríték fejét.

Ha Fáma nem hazug, most bal felől

tizenkét szent bagoly röppent elő.

Romulus, hírlik, Tiberis felett

tucat keselytől így vőn jósjelet.

Az áruló tömeg kiált ujjongva,

jó óment lát a jövő uralomra.

Most méltóságos fejét rázta atyja,

homloka feledés ködét hullatta

fia bárgyuságára; hosszan állt ott,

míg kebléből elmenekült az áldott

ihlet, s próféta-szóval így kiáltott:

 

„Ég áldja fiam, s Írhontól a messze

Barbadosig uralmát kiterjessze;

az országának vége ne adódjon,

légyen atyjánál is nagyobb a trónon,

Szerelem birodalmá-t lepipálja!"

„Ámen!", zúgott a nép, hogy itt megálla.

Majd folytatá: „Fiam, nagy pálya vár rád,

egyre újabb arcátlanság s szamárság.

Siker tanít mást; ám tanulj te nálam

vajúdni meddőn, küszködni hiában:

Virtuóz-t írni úgy öt év alatt,

hogy nincs benne egy árva gondolat.

Járja győztesen George a színpadot,

Dorimant és Loveit ágáljon ott,

késztessen Cockwood, Fopling, Cully tapsra.,

balgaságuk is George eszét mutassa.

A te balgáid védelmedre lésznek,

tanusítják: te híjával vagy észnek.

Mintázd őket magad együgyüsége

nyomán, s ne vágyjál idegen segédre;

s az utókor majd úgy ítél felettek:

nem kópiák ők, belőled születtek!

Bölcseid is hordjanak ily palástot,

legyenek mint te, épp csak névre mások.

S ne hagyd, hogy idegen Sedley-k besózzák

szellemükkel éhes epsomi prózád.

S ha pállott szóvirágot szedsz, ne félj:

hogy bárgyu légy, az ösztönöd segél;

írj, ahogy telik tőled, s megtalálják

soraid Sir Formal retorikáját;

ő kéretlen is vezeti a tollad,

hogy északi ajánlásid megoldjad.

Ne csábítson hírnévre fals barát,

Jonson gyűlölt nevét idézve rád.

Flecknoe atyád ha dicsér, több ne kelljen,

irigységre Ogleby bá' tüzeljen.

Vérem vagy, s ott Jonsonnak semmi része:

mi közös bennünk természetre, észre?

Mondott-e ő a műveltségre átkot,

s mit nem értett, tán arra fújt kiáltott?

Princ Nicander módjára szeretett-e,

vagy Psyché módján a porban csuszott-e?

»Seggem csókold!« – leírt ily durvaságot?

Ha drámát igért, vajon farce-ra váltott?

Fletchertől szcénákat múzsája csent-é,

mint te Ethredge művét tetted tieddé?

Átöntötted, mint vízbe olajat –

övé fent úszott, tiéd lenn maradt.

Ez tartományod: érted, színre hogy hozz

új jellemeket minden darabodhoz;

ez elméd büszkén vallott hajlama,

mellyel bárgyuság felé hajlana,

melytől műved mind féloldalra sántít,

s bármi érjen, szándékod arra rándít.

Hegynyi pocakod párját ne kutasd,

mi benned ész van, hasad rejti azt.

Tonnás hordó ormótlan termeted,

de értelmed gyűszűnyi, elhihedd.

Metrumod, mint enyém, biceg; kacagtat

tragédiád, komédiád meg altat.

Bármily epés düh sarkall: ülj le s írj hát —

sohsem maró ártalmatlan szatírád.

Álnok szivednek fortyog bár a mérge,

menten elhal ír tollhegyedre érve.

Zsenid másra hív: hírnevet ne kancsal

szatírával keress, de anagrammal.

Drámát se írj, nézz egy békés vidéket

Akrosztikában, s telepedj le végleg;

ott szárnyat bonthatsz és oltárt emelhetsz,

egy szegény szót ezer felé tekerhetsz.

Vagy ha mást áhít benned a talentom,

zenésítsd meg verseid, s verd ki lanton!"

Ám ezt már senki sem hallotta meg,

mert Bruce és Longvil csapdát készitett,

s mélybe süllyedt a szavaló öreg.

Daróc palástja nem tűnt el vele,

földalatti szél fútta fölfele,

az ifju prófétára hullt, s eképp ő

kettős részt nyert atyja művészetéből.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap