Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Duncan, Robert: Ingmar Bergman’s Seventh Seal

Duncan, Robert portréja

Ingmar Bergman’s Seventh Seal (Angol)

This is the way it is. We see
three ages in one: the child Jesus
innocent of Jerusalem and Rome
- magically at home in joy -
that's the year from which
our inner persistence has its force.

The second, Bergman shows us,
carries forward image after image
of anguish, of the Christ crossd
and sends up from open sores of the plague
(shown as wounds upon His corpse)
from lacerations in the course of love
(the crown of whose kingdom tears the flesh)

...There is so much suffering!
What possibly protects us
from the emptiness, the forsaken cry,
the utter dependence, the vertigo?
Why do so many come to love's edge
only to be stranded there?

The second face of Christ, his
evil, his Other, emaciated, pain and sin.
Christ, what a contagion!
What a stink it spreads round

our age! It's our age!
and the rage of the storm is abroad.
The malignant stupidity of statesmen rules.
The old riders thru the forests race
shouting: the wind! the wind!
Now the black horror cometh again.

And I'll throw myself down
as the clown does in Bergann's Seventh Seal
to cower as if asleep with his wife and child,
hid in the caravan under the storm.

Let the Angel of Wrath pass over.
Let the end come.
War, stupidity and fear are powerful.
We are only children. To bed! to bed!
To play safe!

To throw ourselves down
helplessly, into happiness,
into an age of our own, into
our own days.
There where the Pestilence roars,
where the empty riders of the horror go.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://books.google.hu/books

Ingmar Bergman Hetedik pecsét-je (Magyar)

Hát így történik. Látunk
három kort egyben: a gyermek Jézust,
Jeruzsálemről, Rómáról mit sem tud
- otthon bűvös örömben -
az az év adja
kitartásunk rejtett erejét.

A második, Bergman így mutatja,
egymás után löki föl a kín
képeit, megfeszített Krisztusét,:
szétterjed pestiskelevényekből
(annak mutatja az Ő sebeit)
a szeretet beszakadt útjából
(koronája feltépi a húst)

...Mennyi a szenvedés!
Mi lehet menedékünk üresség,
elárvult sikoltás, örvény,
végső veszedelem ellen?
Miért érnek annyian a szeretet
szegélyéig ha ottrekednek?

Krisztus másik arca, az ő gonosza,
az ő Mása, megkínzottan, kín és bűn.
Krisztus, micsoda ragály!
Micsoda bűzt okád tőle.

korunk! Ez a mi korunk!
és a vihar dühe arat szélesen.
Gonoszok és hülyék kezében a hatalom.
Régi lovasok vágtatnak az erdőn,
üvöltenek: a szél! a szél!
És ismét eljön a fekete borzalom.

És én a földre vágom magam,
ahogy Bergman bohóca bujik meg,
mint az alvó, asszonnyal, gyerekkel,
kocsija rejtekén, míg fenn dúl a vihar.

Menjen hát tovább a Harag Angyala.
Menjen hát a vég.
Háború, butaság és félelem erős.
Mi csak gyermekek vagyunk. Ágyba! ágyba!
Biztonságba!

Vágjuk magunkat a földre,
boldogságba, gyámoltalan,
a saját időnkbe, saját
napjainkba.
Ott, ahol a Dögvész üvölt,
s a borzalom üres lovasai robognak.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaK. Gy.

minimap