Eliot, T. S.: The Journey of the Magi

  'A cold coming we had of it,

 Just the worst time of the year

 For the journey, and such a long journey:

 The ways deep and the weather sharp,

 The very dead of winter.'

 And the camels galled, sore-footed, refractory,

 Lying down in the melting snow.

 There were times we regretted

 The summer palaces on slopes, the terraces,

 And the silken girls bringing sherbet.

 Then the camel men cursing and grumbling

 And running away, and wanting their liquor and women,

 And the night-fires going out, and the lack of shelters,

 And the cities hostile and the towns unfriendly

 And the villages dirty and charging high prices:

 A hard time we had of it.

 At the end we preferred to travel all night,

 Sleeping in snatches,

 With the voices singing in our ears, saying

 That this was all folly.

 Then at dawn we came down to a temperate valley,

 Wet, below the snow line, smelling of vegetation;

 With a running stream and a water-mill beating the darkness,

 And three trees on the low sky,

 And an old white horse galloped away in the meadow.

 Then we came to a tavern with vine-leaves over the lintel,

 Six hands at an open door dicing for pieces of silver,

 And feet kicking the empty wine-skins,

 But there was no information, and so we continued

 And arrived at evening, not a moment too soon

 Finding the place; it was (you may say) satisfactory

 All this was a long time ago, I remember,

 And I would do it again, but set down

 This set down

 This: were we led all that way for

 Birth or Death?  There was a Birth, certainly,

 We had evidence and no doubt.  I had seen birth and death,

 But had thought they were different; this Birth was

 Hard and bitter agony for us, like Death, our death,

 We returned to our places, these Kingdoms,

 But no longer at ease here, in the old dispensation,

 With an alien people clutching their gods.

 I should be glad of another death.

"Hideg volt odamenet,

Épp legrosszabb része az évnek

Az útra, s ilyen hosszu útra:

A nagy télvíz idején"

S a tevék feltörve, lesántulva, csökönyösen

Az olvadó hóba feküdtek.

Volt, mikor visszakivántuk

A nyári palotákat a dombokon, a függőkerteket

A sörbethozó, selymes lányokat.

Itt meg a káromkodó, zúgolódó tevehajcsárok,

Akik megszöktek, mert kellett nekik a szesz meg a nő,

S a kihúnyó tábortüzek, a hiányzó sátrak,

S a mogorva várak, az ellenséges városok,

S a mocskos falvak, ahol az ember bőrit is lenyúzzák:

Nehéz volt odamenet.

Végül inkább egész éjszaka utaztunk,

Sebtiben szundikálva,

S a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván,

Hogy mindez csak őrület.

Aztán hajnalra leértünk egy enyhe völgybe,

Párás volt, a hóövezet alatt, növényektől illatozó;

Folyó rohant benne s egy vizimalom verte a sötétet,

S három fa nyúlt az alacsony égbe,

S egy öreg, fehér ló ügetett el a mezőn.

Aztán egy kocsmához értünk, szőlőlevelek a fejgerenda fölött,

Nyitott ajtók előtt hat kéz vetett kockát ezüst pénzdaradokért,

S a lábak rugdosták az üres borostömlőket.

De útbaigazítást nem kaptunk, haladtunk hát tovább

S megérkeztünk este, egy perccel se hamarabb

Találtunk arra a helyre: mondhatni, kielégítő volt.

Mindez régen volt, emlékszem én,

És megtenném újra, de vegyétek észbe

Ezt vegyétek észbe

Ezt: miért vezettek végig ezen az úton,

Születésért vagy Halálért? Volt Születés, igaz,

Bizonyítékot kaptunk rá, s nem kétes, láttam születést, halált,

De azt hittem különböznek egymástól; ez a Születés

Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt, mint a Halál, a mi halálunk.

Visszatértünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba,

De itt nincs többé nyugtunk, a régi függelemben,

Köröttünk idegen nép csüng istenein.

Másféle halálnak örülnék.