Azt mondta, s meggyőzte saját magát,
Hogy a kertben minden minden madár
Hallotta Éva nem szűnő dalát,
S beszőtt dalába a sok kis dalár
Egy hangjelentést, csak szövegtelent.
Nyilvánvaló: ily lágy s ékes beszéd
Csak befolyásol madarat, ha zeng,
Hisz híva-kacagva száll égre s szét.
Nos, így vagy úgy, Éva dalukban élt,
Mi több, meghódította mindüket
Hangja; soká lakta erdők ölét:
Már nem veszhet el, valószínüleg.
Örökre más lett madarak dala.
Ezért jött ő, ez volt feladata.
...........................................
Aki beszél, az minden bizonnyal Ádám, az első ember, az, aki még hallotta a madarakat másképpen (édeniebben, azaz kevésbé jól (!), kevésbé emberien, jelentéssel kevésbé megterhelten) énekelni, és persze az ő szájával általában az Ember, legalábbis a Költőember. Így értem én a verset, remélem, hogy nem félre. De ha nem értem is félre, Robert Frost szerint akkor is "... poetry is what gets lost in translation... a költészet az, ami kárbavész a fordítás során". Ha igaza van, akkor verset fordítani ostobaság sőt bűn, vétek, hűtlen kezelés... Remélem, hogy nincs igaza — nincs egészen igaza —: nem vész el az egész költészet, marad is valami...
És ha a fordító — meg az olvasó — másképp értelmezi a verset, mint az, aki írta — másképp, de nem félre —, akkor nem követett el hűtlen kezelést: a vers, az irodalom, az írás arra való, hogy értelmezzük.
(Ezt tudom felhozni mentségemre...)