Glück, Louise: A Fantasy

I'll tell you something: every day

people are dying. And that's just the beginning.

Every day, in funeral homes, new widows are born,

new orphans. They sit with their hands folded,

trying to decide about this new life.

Then they're in the cemetery, some of them

for the first time. They're frightened of crying,

sometimes of not crying. Someone leans over,

tells them what to do next, which might mean

saying a few words, sometimes

throwing dirt in the open grave.

And after that, everyone goes back to the house,

which is suddenly full of visitors.

The widow sits on the couch, very stately,

so people line up to approach her,

sometimes take her hand, sometimes embrace her.

She finds something to say to everbody,

thanks them, thanks them for coming.

In her heart, she wants them to go away.

She wants to be back in the cemetery,

back in the sickroom, the hospital. She knows

it isn't possible. But it's her only hope,

the wish to move backward. And just a little,

not so far as the marriage, the first kiss. 

Elmondok valamit: minden nap

emberek halnak meg. S ez csak a kezdet.

Naponta halottasházakban, özvegyasszonyok

s árvák teremnek. Ott ülnek, kezükkel

ölükben, új életen töprengve.

S akkor a temetőben vannak, néhányuk

először. Látszólag rettegnek sírni,

néha épp nem sírni. Valaki áthajol,

s mondja nekik mit tegyenek, ami azt

jelentheti, hogy néhány szót mondjanak,

vagy dobjanak egy marék földet a sírba.

Utána, mindenki visszamegy a házhoz,

amelyik hírtelen tele van vendéggel.

Az özvegyasszony a diványon ül, feszesen,

úgyhogy az emberek felsorakoznak hozzá,

kezüket nyújtják, vagy megölelik.

Mindenkihez van egy szép szava,

köszöni, megköszöni, hogy jöttek.

Szívében, elmenni kívánja őket, mind.

Ott szeretne lenni ahol a temetőt hagyta,

ott a betegszobában is, a kórházban. Tudja

hogy lehetetlen. Mégis az egyetlen reménye,

hogy visszafelé kívánkozik. És egy kicsit, nem

olyan messze mint a házasság, az első csók.