Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Golding, William: A Legyek Ura (részlet) (Lord otf the flies (detail) Magyar nyelven)

Golding, William portréja
Déry Tibor portréja

Vissza a fordító lapjára

Lord otf the flies (detail) (Angol)

1 The Sound of the Shell

The boy with fair hair lowered himself down the last few feet of rock and began to pick his way toward the lagoon. Though he had taken off his school sweater and trailed it now from one hand, his grey shirt stuck to him and his hair was plastered to his forehead. All round him the long scar smashed into the jungle was a bath of heat. He was clambering heavily among the creepers and broken trunks when a bird, a vision of red and yellow, flashed upwards with a witch-like cry; and this cry was echoed by another.
“Hi!” it said. “Wait a minute!” The undergrowth at the side of the scar was shaken and a multitude of raindrops fell pattering.
“Wait a minute,” the voice said. “I got caught up.”
The fair boy stopped and jerked his stockings with an automatic gesture that made the jungle seem for a moment like the Home Counties.
The voice spoke again.
“I can’t hardly move with all these creeper things.”
The owner of the voice came backing out of the undergrowth so that twigs scratched on a greasy wind-breaker. The naked crooks of his knees were plump, caught and scratched by thorns. He bent down, removed the thorns carefully, and turned around. He was shorter than the fair boy and very fat. He came forward, searching out safe lodgments for his feet, and then looked up through thick spectacles.
“Where’s the man with the megaphone?”
The fair boy shook his head.
“This is an island. At least I think it’s an island. That’s a reef out in the sea. Perhaps there aren’t any grownups anywhere.”
The fat boy looked startled.
“There was that pilot. But he wasn’t in the passenger cabin, he was up in front.”
The fair boy was peering at the reef through screwed-up eyes.
“All them other kids,” the fat boy went on. “Some of them must have got out. They must have, mustn’t they?”
The fair boy began to pick his way as casually as possible toward the water. He tried to be offhand and not too obviously uninterested, but the fat boy hurried after him.
“Aren’t there any grownups at all?”
“I don’t think so.”
The fair boy said this solemnly; but then the delight of a realized ambition overcame him. In the middle of the scar he stood on his head and grinned at the reversed fat boy.
“No grownups!”
The fat boy thought for a moment.
“That pilot.”
The fair boy allowed his feet to come down and sat on the steamy earth.
“He must have flown off after he dropped us. He couldn’t land here.
Not in a place with wheels.”
“We was attacked!”
“He’ll be back all right.”
The fat boy shook his head.
“When we was coming down I looked through one of them windows. I saw the other part of the plane. There were flames coming out of it.”
He looked up and down the scar.
“And this is what the cabin done.”
The fair boy reached out and touched the jagged end of a trunk. For a moment he looked interested.
“What happened to it?” he asked. “Where’s it got to now?”
“That storm dragged it out to sea. It wasn’t half dangerous with all them tree trunks falling. There must have been some kids still in it.” He hesitated for a moment, then spoke again.
“What’s your name?”
“Ralph.”
The fat boy waited to be asked his name in turn but this proffer of acquaintance was not made; the fair boy called Ralph smiled vaguely, stood up, and began to make his way once more toward the lagoon. The fat boy hung steadily at his shoulder.
“I expect there’s a lot more of us scattered about. You haven’t seen any others, have you?”
Ralph shook his head and increased his speed. Then he tripped over a branch and came down with a crash.
The fat boy stood by him, breathing hard.
“My auntie told me not to run,” he explained, “on account of my asthma.”
“Ass-mar?”
“That’s right. Can’t catch my breath. I was the only boy in our school what had asthma,” said the fat boy with a touch of pride. “And I’ve been
wearing specs since I was three.”
He took off his glasses and held them out to Ralph, blinking and smiling, and then started to wipe them against his grubby wind-breaker. An expression of pain and inward concentration altered the pale contours of his face. He smeared the sweat from his cheeks and quickly adjusted the spectacles on his nose.
“Them fruit.”
He glanced round the scar.
“Them fruit,” he said, “I expect –”
He put on his glasses, waded away from Ralph, and crouched down among the tangled foliage.
“I’ll be out again in just a minute –”
Ralph disentangled himself cautiously and stole away through the branches.
In a few seconds the fat boy’s grunts were behind him and he was hurrying toward the screen that still lay between him and the lagoon. He climbed over a broken trunk and was out of the jungle.
The shore was fledged with palm trees. These stood or leaned or reclined against the light and their green feathers were a hundred feet up in the air. The ground beneath them was a bank covered with coarse grass, torn everywhere by the upheavals of fallen trees, scattered with decaying coconuts and palm saplings. Behind this was the darkness of the forest proper and the open space of the scar. Ralph stood, one hand against a grey trunk, and screwed up his eyes against the shimmering water. Out there, perhaps a mile away, the white surf flinked on a coral reef, and beyond that the open sea was dark blue. Within the irregular arc of coral the lagoon was still as a mountain lake—blue of all shades and shadowy green and purple. The beach between the palm terrace and the water was a thin stick, endless apparently, for to Ralph’s left the perspectives of palm and beach and water drew to a point at infinity; and always, almost visible, was the heat.
He jumped down from the terrace. The sand was thick over his black shoes and the heat hit him. He became conscious of the weight of clothes, kicked his shoes off fiercely and ripped off each stocking with its elastic garter in a single movement. Then he leapt back on the terrace, pulled off his shirt, and stood there among the skull-like coconuts with green shadows from the palms and the forest sliding over his skin. He undid the snake-clasp of his belt, lugged off his shorts and pants, and stood there naked, looking at the dazzling beach and the water.
He was old enough, twelve years and a few months, to have lost the prominent tummy of childhood and not yet old enough for adolescence to have made him awkward. You could see now that he might make a boxer, as far as width and heaviness of shoulders went, but there was a mildness about his mouth and eyes that proclaimed no devil. He patted the palm trunk softly, and, forced at last to believe in the reality of the island laughed delightedly again and stood on his head. He turned neatly on to his feet, jumped down to the beach, knelt and swept a double armful of sand into a pile against his chest. Then he sat back and looked at the water with bright, excited eyes.
“Ralph –”
The fat boy lowered himself over the terrace and sat down carefully, using the edge as a seat.
“I’m sorry I been such a time. Them fruit –”
He wiped his glasses and adjusted them on his button nose. The frame had made a deep, pink “V” on the bridge. He looked critically at Ralph’s golden body and then down at his own clothes. He laid a hand on the end of a zipper that extended down his chest.
“My auntie –”
Then he opened the zipper with decision and pulled the whole windbreaker over his head.
“There!”
Ralph looked at him sidelong and said nothing.
“I expect we’ll want to know all their names, ”said the fat boy, “and make a list. We ought to have a meeting.”
Ralph did not take the hint so the fat boy was forced to continue.
“I don’t care what they call me,” he said confidentially, “so long as they don’t call me what they used to call me at school.”
Ralph was faintly interested.
“What was that?”
The fat boy glanced over his shoulder, then leaned toward Ralph.
He whispered.
“They used to call me Piggy.”
Ralph shrieked with laughter. He jumped up.
“Piggy! Piggy!”
“Ralph – please!”
Piggy clasped his hands in apprehension.
“I said I didn’t want –”
“Piggy! Piggy!”
Ralph danced out into the hot air of the beach and then returned as a fighter-plane, with wings swept back, and machine-gunned Piggy.
 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://gv.pl/pdf/lord_of_the_flies.pdf

A Legyek Ura (részlet) (Magyar)

Első fejezet. A kagyló hangja

A szőke fiú leereszkedett a sziklafok néhány utolsó méterén, s elindult a lagúna felé. Noha levetette iskolai szvetterét, s a fél kezével maga után húzta a földön, átizzadt, szürke inge a testéhez ragadt, haja is homlokára tapadt. Körülötte a dzsungelbe benyúló hosszú nyiladék forró volt, mint a gőzfürdő. Nehézkesen botladozott a kúszónövények és a ledőlt fatörzsek között, amikor boszorkánysivításszerű hangot hallatva hirtelen egy madár vágódott fel előtte, mint egy vörössárga látomás; a sivításra egy másik hang felelt.
– Hé! – hallatszott. – Várj egy percig!
A nyiladék egyik oldalán burjánzó bozót megrázkódott, esőcsöppeket vágva szét maga körül.
– Várj egy percig – mondta a hang –, már megint elakadtam.
A szőke fiú megállt, s egy gépies mozdulattal, amelynek hatására a dzsungel egy pillanatra átváltozott a hazai angol tájjá, följebb rántotta harisnyáját.
A hang újra megszólalt.
– Nem bírok mozogni ezektől a kúszó micsodáktól mondta.
Rövidesen a beszélő is kifarolt a burgyingból, az ágak meg-megreccsentek zsírfoltos viharkabátján, tüskék akaszkodtak bele mindenfelől meztelen, gömbölyű térdkalácsába. Lehajolt, óvatosan kihúzta a tüskéket bőréből, aztán megfordult. Kövér gyerek volt, s jóval alacsonyabb a szőkehajúnál. Lábának valamennyire biztos támasztékot keresve, lassan előrejött, majd vastag szemüvegén át körülnézett.
– Hova lett az ember a szócsővel? A szőke fiú a fejét rázta.
– Ez sziget – mondta. – Legalábbis úgy vélem, hogy sziget… valamilyen korallszirt a tengerben. Az is lehet, hogy egyáltalán nincs is itt felnőtt ember. A kövér gyerek elképedve bámult rá.
– Volt egy pilótánk is – mondta. – Igaz, hogy nem az utasfülkében, hanem fent az elülső kabinban.
A szőke hajú összecsípett szemmel a sziklafokot nézegette.
– S mi lett a többi gyerekkel? – folytatta a kövér. Azok közül is csak kiszabadult egyik-másik! Mondd, nem gondolod, hogy kiszabadultak?
A szőke fiú fagyos közömbösséget tettetve újra elindult a víz felé. Fölényesnek igyekezett látszani, de azért nem elutasítóan érdektelennek. A kövér gyerek azonban utánairamodott.
– Hogy itt ne volna egyetlen felnőtt se?
– Nem hiszem, hogy van.
A szőke fiú ezt ünnepélyesen mondta, de aztán egyszerre erőt vett rajta a megvalósult ábránd boldogsága. A dzsungel kellős közepén hirtelen tótágast állt, és alulról rávigyorgott a kövér gyerekre.
– Egy felnőtt se! – mondta.
A kövér egy pillanatig eltűnődött.
– S a pilóta?
A szőke leengedte a lábát, s leült a gőzölgő földre.
– Alighanem továbbrepült, miután kihajigált bennünket. Itt nem bírt volna leszállói. Kerekes repülőgéppel itt nem lehet leszállni.
– De megtámadták!
– Majd csak visszajön.
A kövér gyerek á fejét rázta.
– Amikor leereszkedtünk, kinéztem az egyik ablakon. Láttam a gépnek a. hátsó részét… lángok csaptak ki belőle.
Végignézett a dzsungelbe tört nyiladékon.
– Ez maradt a nyomában – mondta. .
A szőke fiú kinyújtotta kezét, s megérintette egy fatönk szilánkosra marcangolt szélét. Egy pillanatra mintha felébredt volna benne az érdeklődés.
– Aztán mi történt a géppel? – kérdezte. – Hova lett?
– A vihar kisodorta a tengerre. Csuda veszélyes dolog lehetett azzal a sok kidőlő fával. S alighanem voltak még benne srácok is. Tétován nézett maga elé, aztán újra megszólalt.
– Mi a neved?
– Ralph.
A kövér nyilvánvalóan arra várt, hogy most viszonzásul megkérdik az ő nevét is, de az ismerkedésnek ez a második lépése nem következett be. A szőke Ralph bizonytalanul rámosolygott, majd felállt, s újra elindult a lagúna felé. A kövér azonban állhatatosán a sarkában maradt.
– Gondolom, hogy azért még lesznek itt jó néhányan közülünk – mondta. – Elszórva, itt meg ott. Te nem láttál senkit?
Ralph csak a fejét rázta, s meggyorsította lépteit. Aztán megbotlott egy ágban, s elvágódott. A kövér megállt mellette, lihegett.
– A nénikém mindig azt mondja, hogy nem szabad szaladnom – magyarázta. – Mivelhogy asztmám van.
– Micsodád?
– Asztmám. Tudniillik hamar kifulladok. Én voltam az egyetlen gyerek az iskolában, akinek asztmája volt – mondta a kövér egy csipetnyi büszkeséggel a hangjában. – S már hároméves korom óta szemüveget viselek.
Levette a szemüvegét, s hunyorogva és mosolyogva Ralph felé tartotta, majd többször végighúzogatta szutykos viharkabátján. Most befelé figyelt, halvány arca fájdalmasan eltorzult. Lesimította arcáról a verejtéket, s gyorsan orrára ültette a szemüveget.
– De az a gyümölcs ott… – mondta. Újra körülnézett a nyiladékban.
– Azt hiszem, az a gyümölcs…
Megigazította a szemüvegét, hátat fordított Ralphnak, s alábukott a sűrűn összegabalyodott burgyingba.
– Rögtön jövök – mondta.
Ralph óvatosan kibontakozott az indák közül, s nekivágott a sűrűnek. De néhány pillanat múlva már újra a hátában érezte a kövér gyerek lihegését. A lagúnától még mindig széles függöny választotta el. Aztán átmászott egy ledőlt fatörzsön, s egyszerre kikerült a dzsungelból.
A partot ellepték a pálmafák. Álltak a fényben, nekidőltek a sugaraknak, belekönyököltek, zöld tollazatúk száz láb magasan meredezett a föld fölött. Alattuk a talajt vastag, durva fű fedte, a fűben egymás hegyen-hátán kidőlt fák, rajtuk korhadó kókuszdiók és fiatal hajtások. E mögött sötétedett a tulajdonképpeni erdő a beléje vágott nyiladék sebhelyével. Ralph egyik kezét egy szürke fatörzsnek támasztva mozdulatlanul állt, s hunyorogva nézte a csillogó vízfelületet. Messzi kint, talán egy mérföldnyire, a hullámtörés fehér vonala húzódott egy korallzátony mögött, azon túl sötétkéken csillogott a nyílt tenger. A korallzátonyok szabálytalan ívén belül a lagúna mozdulatlan volt, mint egy hegyi tó, a kéknek százféle árnyalatában, sötétzöldek és ibolyaszínek változataival. A pálmaterasz és a tenger között keskeny dongaformában szinte végeláthatatlanul húzódott a homokos part; Ralph balján a pálmasor, a part és a víz csak a láthatáron futott össze. De annál jelenlévőbb, szinte látható volt a hőség.
Leugrott a teraszról. Fekete cipője belesüppedt a vastag homokba, a hőség arcul vágta. Egyszerre tudatára ébredt annak, milyen nehéz a ruhája, vadul lerúgta lábáról a cipőt, s egyetlen mozdulattal lerántotta gumiszalagos harisnyáját. Aztán visszaugrott a teraszra, lehúzta az ingét. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a koponyaszerű kókuszdiók között, a pálmák s az- erdő zöld árnyéka rákúszott a bőrére. Kiakasztotta övének kígyófej csatját, s kilépve nadrágjából és gályájából, meztelenül, tágra nyílt szemmel bámult a fövenypart és a tenger szemkápráztató csillogásába.
Tizenkét éves múlt néhány hónappal, tehát a gyerekkorra jellemző kidudorodó has már leapadt róla, de a kamaszos esetlenségnek nyoma sem volt még benne. Széles, erős vállával jó bokszoló lehetne belőle, ha ugyan látszólagos harciasságát nem hazudtolja meg ártatlanul szelíd szája és szeme. S miközben a pálmatörzset simogatta, hirtelen boldogan felnevetett, s újra tótágast állt: a sziget valóságos volt, nem lehetett benne kételkedni. Ügyesen visszaugrott a talpára, lehuppant a fövényre, letérdelt, két kitárt karjával nagy rakás homokot ölelt a mellére, aztán leült, s izgatott, fénylő szemmel a tengerre bámult.
– Ralph…
A kövér gyerek lemászott a teraszról, majd óvatosan leült a szélére.
– Ne haragudj, hogy olyan sokáig elmaradtam. De az a gyümölcs…
Megtörölgette szemüvegét, ráillesztette tömpe orrára. A keret mély, rózsaszín, V alakú bevágást hagyott az orra nyergén. Bíráló szemmel végigtekintett Ralph aranybarna testén, aztán a saját ruháját vette szemügyre. Megfogta a cipzárat, mely egészen a köldökéig szaladt le.
– A nénikém…
Aztán egy elszánt mozdulattal kinyitotta a cipzárat, s a viharkabátot áthúzta a fején.
– No! – mondta.
Ralph oldalról végigmérte, de nem szólt.
– Gondolom, meg kell tudnunk a nevüket – mondta a kövér gyerek. – Aztán majd csinálunk egy listát. Össze kellene hívni egy gyűlést.
Ralph, úgy látszik, nem akarta elérteni a célzást, a kövér gyerek tehát kénytelen volt folytatni.
– Én nem bánom, hogy minek neveznek – mondta bizalmasan –, feltéve, hogy nem úgy, ahogy az iskolában szoktak.
Ralphban valami kis érdeklődés ébredt.
– Ott minek hívtak?
A kövér oldalt pislantott, majd közel hajolt Ralphhoz. Nagyon halkra fogta a hangját.
– Röfinek – súgta.
Ralph visított a nevetéstől. Felugrott.
– Röfi! Röfi!
– No de Ralph…
Röfi szemrehányóan összekulcsolta kezét.
– Azt mondtam, nem szeretném…
– Röfi! Röfi!
Ralph nagyot ugrott a part forró levegőjében, aztán vadászrepülővé változva, hátracsapott szárnyakkal gépfegyverezni kezdte Röfit.
 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.hotdog.hu

minimap