Gower, John: Confessio Amantis (details)

Book 8 - The Sin of Lechery (detail)

 

When to this supplication I'd

Much thoughtful diligence applied,

To which I'm sure now you'll assent,

And written, as was my intent,

To Cupid and to Venus too,

Then in his hands this Genius who

Her priest was took it and agreed

That he'd deliver it with speed

To Venus, that we'd know her mind.

As off he went I stayed behind,

And it was in about the space

Of time it takes a mile to pace,

That I was quite amazed to see

The lovely Venus next to me.

So'neath a tree beside a well

To earth upon my knee I fell,

And prayed that she would do me grace:

Kindly she looked upon my face,

And as if it were half in jest 

To know my name she did request.

I am John Gower, Ma'am, I said,

Now John, she answered, I have read

Your letter which I've understood;

For your love I could do some good.

To Cupid and to me, all pained

With love's afflictions, you've complained,

And unto Nature also cried.

But that's between you two; I've shied

Away, thereon I shall not tread,

(For Nature by the moon is led,

Mistress of every kind of life)

 

…………………………

 

For when she did survey my plight,

She half in scorn foretold this fate:

You know well I am Venus great,

To my lusts I allegiance hold,

And your lusts, though you would be bold

To court my love,would come up short,

With you I'd have but little sport; 

For love's desire and locks of gray

In bed will make for paltry play.

And though a youthful heart you feign,

It is from your grooved visage plain

That an old gray nag's not a foal:

Many pretentious years you stole,

And in this you are not alone,

Outwardly feigning a youth outgrown,

Inwardly failing to make the grade.

'I'm willing, but can't, I'm afraid'

Won't cut it nowadays, I fear;

Don't try again lest you appear

Foolish and impotent to be,

It's best you exit gracefully;

For even if you love attain,

It will but be an idle pain,

If you don't have what it would take

Your lover satisfied to make.

So with your heart now go back home,

In vain no more for love to roam,

And thus attempt my court to fool.

I know you can your passions rule,

For you've a will that is robust;

Those with the proper tools may lust,

But having such it is not your fate:

So let this sink in well: your state

Is feeble - ere you dare begin

To run a race you might not win.

Should one seek for a bargain, though

To pay for it one has no dough?

You would be well advised, my son,

To learn, not from this truth to run:

Some things are best left in the past;

What once was green grass does not last,

But into sun-dried hay will turn.

For you my counsel is to learn

That you're to old for love to reach.

When Venus finished with her speech,

I wondered if I'd be left out,

Though I knew well without a doubt,

That doomed to lovers’ hell was I;

My blazing fire extinguished by

A water bucket, was her will;

Quite suddenly I felt a chill,

Sorrow engulfed my heart and made

The color in my face to fade;

I swooned and to the ground I fell.

 

…………………………

 

And she who love’s pain can allay

Or make sure it won’t go away,

As from my trance I did arise,

Produced a box to my surprise,

And wishing not to see me stained

Took out the ointment it contained

And as where Christ was pierced applied 

It’s cold balm to my wounded side,

My temples and my kidneys too

She did anoint, then out she drew

A mirror marvelous to hold

In which she bade me to behold

And take heed well what therein I

Should see; at once with my heart’s eye

I looked, and lo, my color paled,

And slowly my poor eyesight failed,

With age I saw my cheeks grow thin,

Upon my face I saw the skin 

So sagging, shriveled up, and dull, 

That there was nothing smooth nor full,

I also saw my hair turn white.

So sickened was I by this sight

That more to see I could not stand;

Then all my yesterdays I scanned 

In memory, old days long gone,

And realized there could be drawn

Some parallels by reason here

To those twelve months of which a year

Is into seasons organized;

To how life thus is symbolized

No other calendar compares

That chronicles this world’s affairs. 

And so at March let us begin,

For that’s when hope awakens in

The year to come, then on to Fall

When youth can wistfully recall

That fair and lovely Springtime scene

When flowers bloomed, and grass was green,

And grapes gave wine to fill one’s glass.

Then comes, as time doth further pass,

The frost, the snow, the wind, the sleet,

Till finally Mars again we greet:

Winter from Summer is estranged,

The green leaf into brown is changed,

The world once gay turns splendorless

Despoiled is all the Summer’s dress,

Whose heat is turned to frost I fear.

Thus overwhelmed with thoughts austere,

I woke from fainting filled with fright;

I saw my wits had taken flight,

And so I tried them home to bring.

And so when Reason heard this thing,

That love’s excitement now was gone,

I did upon my senses dawn,

That henceforth I could do without

My foolish fantasy, about

Which I would oft grieve and complain;

Thus was I of this fiery pain

All whole and in a sober state.

 

Modern English version by Richard Brodie

Vénusz és az öregkor elválása

 

Miután esdeklésem

gonddal fontolva, szépen,

mint lentebb jól látszik talán,

megírtam szándékom nyomán

Vénusznak s Cupidónak,

e Géniusz nevű jó pap

fogta s ment is, hogy – követem –

híven átadja levelem,

s megtudja, Vénusz mit akar.

Én veszteg maradtam; s hamar

– bizony, annyi idő se telt el,

míg kis mérföldet jár az ember –

észrevettem egyszerre: ott áll

Vénusz, mindjárt az oldalamnál.

Így, illendőn – falomb fölöttem –

térdre borultam s könyörögtem,

lenne hozzám végre kegyelme.

Pillantását reám vetette,

s mint aki játszik is velem,

megkérdezte, mi a nevem.

„Asszonyom, John Gower", feleltem.

„Nos, John", szólt, „ezentúl kegyelmem

szolgája vagy, szerelmedért;

értem leveled, mely elért,

s melyben Cupidóra s reám

panaszkodsz, meg egyáltalán.

Ám ez utóbbi a te dolgod,

véle intézd; mit tehetek?

Hiszen a Föld színe felett

úrnőnk a Természet maga..."

 

…………………………

 

Hogy végigmért alaposan,

kis megvetéssel oktatott:

„Vénusz vagyok, jól tudhatod,

csak magam örömére nézek;

s bár semmi kétség, hogy igényled

szerelmem, én semmit se leltem

benned, amihez volna kedvem;

ősz fürtök és kéjes öröm:

nem lakoznak közös körön,

színlelhetsz ifjúi szivet,

nem leplezi a lényeget,

hogy a vén gebe nem csikó:

sok év telt el, lopózkodó,

feletted, s mind mások felett, kik

az ifjú külszínt nem eresztik,

de bévül igen kevesek.

„Szeretnék, ám csak epedek",

így nem lehet szeretni semmit;

mielőtt próbálnál ilyesmit,

gondold meg: csúfos a kudarc,

szebb, ha nem ily búcsút akarsz;

mert ha jutnál is szerelemre,

igyekvésed hiába lenne,

nem bírnád, erőd alkonyával,

hogy egyezséget tarts a vággyal.

Hát vidd haza a szívedet,

ne fáradozz, ha nincs minek,

kár becsapnod Udvaromat.

Értem én akaratodat,

tudom, te azt hiszed, elég lesz,

de több kell a kertmíveléshez.

Az erő lassan belefásul,

ezt vedd magad is tudomásul,

ne gyöngülj el, ha gyönge vagy,

rossz-vége-dolgot abbahagyj.

És mi végre szerződhetünk,

ha fizetni nincs eszközünk?

Fiam, ha jól meggondolod,

rád vonatkozik e dolog:

volt, mi volt, nem időszerű,

zöldről sárgára vált a fű,

bizony, szénává aszalódik.

Tanácsom, akármi adódik,

ne feledd, vén vagy, s ez csekély juss.

Szavát így bevégezte Vénusz,

és úgy véltem, hogy nincs tovább,

s akkor jól is tudtam sorát,

nincs gyógyulás, nincs már segítség;

s így, mint mikor tüzet, mely ott ég

láttunkra, vízzel oltanánk,

gyors, nagy hideg járt át haránt,

bánat a szívből, és az arcom

sápadott, mint ha kéne halnom,

és ájultan a földre hulltam.

 

…………………………

 

S ahogy még magamhoz se tértem,

Vénusz – zárt dobozzal kezében

állt ott – , hogy éljek, kenetet

vett elő, kulcsnál hidegebb

nyelvű gyógyírt, és a szivemre,

a halálos sebzettre kente,

s halántékom, ágyékom egyképp

érezte a hűs csodakencét;

varázstükröt is így adott,

s rendelte, nézzem magam ott,

és jól gazdálkodjam a képpel;

akkor nyomban, szívem szemével,

láthattam, színem mily fakó,

tekintetem apadozó,

orcám hajdani vakmerését

visszafonnyasztotta a vénség,

a bőröm táskás, nem feszül,

ráncra ránc s újabb ránc kerül;

és nézhettem ősz fürtjeim.

Elég! elég volt ennyi kín,

nem s nem kívántam látni többet,

és ködéből a tűnt időknek

idéztem régi napokat,

ó, az ész jó tanácsot ad,

dolgok lényegére tapint,

olyan vagyok ezek szerint,

mint az év tizenkét hava,

mind változékony – s mind maga,

és nem hasonlít egy a máshoz.

Idomulj időváltozáshoz,

figyeld, mivel jön március,

mellyel a víg év kezdi dús

korát, augusztus, és utána

szeptember gazdag ifjuságra

emlékezhet, sok jó örömre,

fűre, virágra és gyümölcsre,

beért gerezdre és kalászra.

Ekkor vált az idő futása,

itt a szél, fagy, hó és eső.

Míg március majd újra jő;

de addig nem enyhül a tél

– legyőztek, hajdan zöld levél! –,

az ékes föld csupasz, sivár,

oda a pompa, mind a nyár,

a forróság tűnte vacog.

Ocsúdtam elkalandozott

gondolatokra, s amit értem,

kezdtem hazahívni serényen,

hadd lennének megint velem.

S meghallotta az Értelem,

hogy csillapult a Vágy haragja,

és jött már hozzám vissza, vissza,

feledtetve, milyen bolond volt,

sok balga képzet tova-tombolt,

panaszom mindmegannyi tárgya;

a tüzes kínok tűntek, árnyra

árny, s józan voltam újra, ép.