Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Graves, Robert: The Corner Knot

Graves, Robert portréja

The Corner Knot (Angol)

I was a child and overwhelmed; Mozart
Had snatched me up fainting and wild at heart
To a green land of wonder, where estranged
I dipped my feet in shallow brooks, I ranged
Rough mountains, and fields yellow with small vetch;
Of which, though long I tried, I could not fetch
One single flower away, nor from the ground
Pocket one pebble of the scores I found
Twinkling enchanted there. So for relief
“I’ll corner-knot,” said I, “this handkerchief,
Faithful familiar that, look, here I shake
In these cool airs for proof that I’m awake.”
I tied the knot, the aspens all around
Heaved, and the riverbanks were filled with sound;
Which failing presently, the insistent loud
Clapping of hands returned me to the crowd.
I felt and, fumbling, took away with me
The knotted witness of my ecstasy,
Though flowers and streams were vanished past recall,
The aspens, the bright pebbled beach and all.

But now grown older, I suspect Mozart
Himself had been snatched up by curious art
To my green land: estranged and wild at heart
He too had crossed the brooks, essayed to pick
That yellow vetch with which the plains are thick;
And being put to it (as I had been)
To smuggle back some witness of the scene,
Had knotted up his cambric handkerchief
With common music, rippling, flat and brief;
Then, home again, had sighed above the score
“Ay, a remembrancer, but nothing more.”
Oh most mistaken, for that faithful knot
Once charged to witness how and where and what,
Though in itself a dumb and idle thing
Will yet by art again contrive to bring
Convoys of novices to that green land:
They gasp and stare and quite dumb-founded stand.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://wwww.archive.org/stream

Csomó a zsebkendőn (Magyar)

Még gyermeket Mozart elragadott
– alélt a szívem, bongva dobogott –,
s egy zöld csoda-világba vitt: sekély
patakba léptem furcsamód nem én ;
szirtek közt sárga bükköny-földeken
járván, sehogyse sikerült nekem
virágot tépni, zsebredugni ott,
ha leltem épp, egy-egy szép kavicsot
káprázatomban. Segedelmül én:
„Csomót kötök zsebkendőm szögletén,
mit ismerősnek híve rázhatok
bizonyságul, hogy e hűsben fenn vagyok."
Megkötöttem. Körben rezgett a sok
nyárfa, a folyam nádja susogott.
Mi most hiányzott: a vad taps pedig
engem a nagy tömegbe visszavitt.
Éreztem, vittem magammal tovább
csomóm, önkívületem tanuját.
De végleg messzetűnt: virág, folyó,
nyárfa... s a nád, a búsan suttogó.

Eltűnt húsz éve már. Most hallgatom megint
Mozartot. Persze, most tudom, mit akkor
nem: hogy elragadtatott ő is furcsán
e zöld világba, s ott szíve szokatlan
vadul dobogott, az éren ő is áthaladt, s akart
sárga virágot szedni, mivel takart a sík sűrűn,
s úgy, mint egykor magam, – tanúul,
mely e jelenetre vall: selyemzsebkendőjén
csomót kötött  mély, kurtán fodrozó hangok
között: s hazament, sóhajtott az eseten:
„Csak emlékeztető, több semmi sem."
Óh, nem igaz, mert e hites bog épp
tanúsággal terhelt: mi? hol? miképp?
Bár így maga buta, hiú dolog,
művészettel mégis vezetni fog
újonc-csoportokat e zöld világba:
zihálnak ott villámütötten állva.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap