Hardy, Thomas: A Boterel kastély ösvényén (At Castle Boterel Magyar nyelven)

As I drive to the junction of lane and highway,

And the drizzle bedrenches the waggonette,

I look behind at the fading byway,

And see on its slope, now glistening wet,

         Distinctly yet

Myself and a girlish form benighted

In dry March weather. We climb the road

Beside a chaise. We had just alighted

To ease the sturdy pony’s load

         When he sighed and slowed.

What we did as we climbed, and what we talked of

Matters not much, nor to what it led, –

Something that life will not be balked of

Without rude reason till hope is dead,

         And feeling fled.

It filled but a minute. But was there ever

A time of such quality, since or before,

In that hill’s story ? To one mind never,

Though it has been climbed, foot-swift, foot-sore,

         By thousands more.

Primaeval rocks form the road’s steep border,

And much have they faced there, first and last,

Of the transitory in Earth’s long order ;

But what they record in colour and cast

         Is–that we two passed.

And to me, though Time’s unflinching rigour,

In mindless rote, has ruled from sight

The substance now, one phantom figure

Remains on the slope, as when that night

         Saw us alight.

I look and see it there, shrinking, shrinking,

I look back at it amid the rain

For the very last time; for my sand is sinking,

And I shall traverse old love’s domain

         Never again.

Hogy a földútról a nagyútra térek,

s hintómra eső szitál finoman,

a tűnt ösvényre visszanézek,

s a vizes lejtőn látom magam

világosan

egy éj-beli lányalakkal. A hónap:

üde március. Hegynek követ

kocsink: a zömök pónilónak

szálltunk le épp segíteni, mert

lassult, lihegett.

S mindegy, mit tettünk, miről volt szó,

s hogy mindezt mi tetőzte be.

Valami bután el nem múló,

míg csak szívem reménytele,

s érzek vele.

Egy perc csupán! – De e hegy létében

másik ilyen perc múlt-e el?

Vagy múlik-e még? Egy lény szerint: nem,

noha ment itt – futva, bicegve – fel

nem egy ezer.

Az út-meredélyen az ősi szirtfok

múlandót látott eleget

idők során. –Ám meg mit tartott

színe-rajza? – hogy egy lány erre megy

s én vele megyek.

S számomra – bár szemem törölték-

mosták makacs idő-habok –

megmarad mindig a dombon egy árnykép

úgy, ahogyan az az éjszaka ott

láthatta gyalog.

Most nézem az árnyat, amint kicsinyedve

fogy-fogy: elnézem utolszor, a

záporban. – Mert homokom pereg egyre,

s nem járlak, volt szerelem hona

többé soha.