Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hemingway, Ernest: A bokszoló (The Battler Magyar nyelven)

Hemingway, Ernest portréja

The Battler (Angol)

Nick stood up. He was all right. He looked up the track at the lights of the caboose going out of sight around a curve. There was water on both sides of the track, then tamarack swamp.

He felt of his knee. The pants were torn and the skin was barked. His hands were scraped and there were sand and cinders driven up under his nails. He went over to the edge of the track, down the little slope to the water and washed his hands. He washed them carefully in the cold water, getting the dirt out from the nails. He squatted down and bathed his knee.

That lousy crut of a brakeman. He would get him some day. He would know him again. That was a fine way to act.

"Come here, kid," he said. "I got something for you."

He had fallen for it. What a lousy kid thing to have done. They would never suck him in that way again.

"Come here, kid, I got something for you." Then wham and he lit on his hands and knees beside the track.

Nick rubbed his eye. There was a big bump coming up. He would have a black eye, all right. It ached already. That son of a crutting brakeman.

He touched the bump over his eye with his fingers. Oh, well, it was only a black eye. That was all he had gotten out of it. Cheap at the price. He wished he could see it. Could not see it looking into the water, though. It was dark and he was a long way off from anywhere. He wiped his hands on his trousers and stood up, then climbed the embankment to the rails.

He started up the track. It was well ballasted and made easy walking, sand and gravel packed between the ties, solid walking. The smooth roadbed like a causeway went on ahead through the swamp. Nick walked along. He must get to somewhere.

Nick had swung on to the freight train when it slowed down for the yards outside of Walton Junction. The train, with Nick on it, had passed through Kalkaska as it started to get dark. Now he must be nearly to Mancelona. Three or four miles of swamp. He stepped along the track, walking so he kept on the ballast between the ties, the swamp ghostly in the rising mist. His eye ached and he was hungry. He kept on hiking, putting the miles of track back of him. The swamp was all the same on both sides of the track.

Ahead there was a bridge. Nick crossed it, his boots ringing hollow on the iron. Down below the water showed black between the slits of ties. Nick kicked a loose spike and it dropped into the water. Beyond the bridge were hills. It was high and dark on both sides of the track. Up the track Nick saw a fire.

He came up the track toward the fire carefully. It was off to one side of the track, below the railway embankment. He had only seen the light from it. The track came out through a cut and where the fire was burning the country opened out and fell away into woods. Nick dropped carefully down the embankment and cut into the woods to come up to the fire through the trees. It was a beechwood forest and the fallen beechnut burrs were under his shoes as he walked between the trees. The fire was bright now, just at the edge of the trees. There was a man sitting by it. Nick waited behind the tree and watched. The man looked to be alone. He was sitting there with his head in his hands looking at the fire. Nick stepped out and walked into the firelight.

The man sat there looking into the fire. When Nick stopped quite close to him he did not move.

"Hello!" Nick said.

The man looked up.

"Where did you get the shiner?" he said.

"A brakeman busted me."

"Off the through freight?"


"I saw the bastard," the man said. "He went through here 'bout an hour and a half ago. He was walking along the top of the cars slapping his arms and singing."

"The bastard!"

"It must have made him feel good to bust you," the man said seriously.

"I'll bust him."

"Get him with a rock sometime when he's going through," the man advised.

"I'll get him."

"You're a tough one, aren't you?"

"No," Nick answered.

"All you kids are tough."

"You got to be tough," Nick said.

"That's what I said."

The man looked at Nick and smiled. In the firelight Nick saw that his face was misshapen. His nose was sunken, his eyes were slits, he had queer shaped lips. Nick did not perceive all this at once, he only saw the man's face was queerly formed and mutilated. It was like putty in color. Dead looking in the firelight.

"Don't you like my pan?" the man asked.

Nick was embarrassed.

"Sure," he said.

"Look here!" the man took off his cap.

He had only one ear. It was thickened and tight against the side of his head. Where the other ear should have been there was a stump.

"Ever see one like that?"

"No," said Nick. It made him a little sick.

"I could take it," the man said. "Don't you think I could take it, kid?"

"You bet!"

"They all bust their hands on me," the little man said. "The couldn't hurt me."

He looked at Nick. "Sit down," he said. "Want to eat?"

"Don't bother," Nick said. "I'm going on to the town."

"Listen!" the man said. "Call me Ad."


"Listen," the man said. "I'm not quite right."

"What's the matter?"

"I'm crazy."

He put on his cap. Nick felt like laughing.

"You're all right," he said.

"No, I'm not. I'm crazy. Listen, you ever been crazy?"

"No," Nick said. "How does it get you?"

"I don't know," Ad said. "When you got it you don't know about it. You know me, don't you?"


"I'm Ad Francis."

"Honest to God?"

"Don't you believe it?"


Nick knew it must be true.

"You know how I beat them?"

"No," Nick said.

"My heart's slow. It only beats forty a minute. Feel it."

Nick hesitated.

"Come on," the man took hold of his hand. "Take hold of my wrist. Put your fingers there."

The little man's wrist was thick and the muscles bulged above the bone. Nick felt the slow pumping under his fingers.

"Got a watch?"


"Neither have I," Ad said. "It ain't any good if you haven't got a watch."

Nick dropped his wrist.

"Listen," Ad Francis said. "Take ahold again. You count and I'll count up to sixty."

Feeling the slow hard throb under his fingers Nick started to count. He heard the little man counting slowly, one, two, three, four, five, and on—aloud.

"Sixty," Ad finished. "That's a minute. What did you make it?"

"Forty," Nick said.

"That's right," Ad said happily. "She never speeds up."

A man dropped down the railroad embankment and came across the clearing to the fire.

"Hello, Bugs!" Ad said.

"Hello!" Bugs answered. It was a negro's voice. Nick knew from the way he walked that he was a negro. He stood with his back to them, bending over the fire. He straightened up.

"This is my pal Bugs," Ad said. "He's crazy, too."

"Glad to meet you," Bugs said. "Where you say you're from?"

"Chicago," Nick said.

"That's a fine town," the negro said. "I didn't catch your name."

"Adams. Nick Adams."

"He says he's never been crazy, Bugs," Ad said.

"He's got a lot coming to him," the negro said. He was unwrapping a package by the fire.

"When are we going to eat, Bugs?" the prizefighter asked.

"Right away."

"Are you hungry, Nick?"

"Hungry as hell."

"Hear that, Bugs?"

"I hear most of what goes on."

"That ain't what I asked you."

"Yes. I heard what the gentleman said."

Into a skillet he was laying slices of ham. As the skillet grew hot the grease sputtered and Bugs, crouching on long nigger legs over the fire, turned the ham and broke eggs into the skillet, tipping it from side to side to baste the eggs with the hot fat.

"Will you cut some bread out of that bag, Mister Adams?" Bugs turned from the fire.


Nick reached in the bag and brought out a loaf of bread. He cut six slices. Ad watched him and leaned forward.

"Let me take your knife, Nick," he said.

"No, you don't," the negro said. "Hang onto your knife, Mister Adams."

The prizefighter sat back.

"Will you bring me the bread, Mister Adams?" Bugs asked. Nick brought it over.

"Do you like to dip your bread in the ham fat?" the negro asked.

"You bet!"

"Perhaps we'd better wait until later. It's better at the finish of the meal. Here."

The negro pick up a slice of ham and laid it on one of the pieces of bread, then slid an egg on top of it.

"Just close that sandwich, will you, please, and give it to Mister Francis."

Ad took the sandwich and started eating.

"Watch out how that egg runs," the negro warned. "This is for you, Mister Adams. The remainder for myself."

Nick bit into the sandwich. The negro was sitting opposite him beside Ad. The hot fried hand and eggs tasted wonderful.

"Mister Adams is right hungry," the negro said. The little man whom Nick knew by name as a former champion fighter was silent. He had said nothing since the negro had spoken about the knife.

"May I offer you a slice of bread dipped right in the hot ham fat?" Bugs said.

"Thanks a lot."

The little white man looked at Nick.

"Will you have some, Mister Adolph Francis?" Bugs offered from the skillet.

Ad did not answer. He was looking at Nick.

"Mister Francis?" came the nigger's soft voice.

Ad did not answer. He was looking at Nick.

"I spoke to you, Mister Francis," the nigger said softly.

Ad kept on looking at Nick. He had his cap down over his eyes. Nick felt nervous.

"How the hell do you get that way?" came out from under the cap sharply at Nick.

"Who the hell do you think you are? You're a snotty bastard. You come in here where nobody asks you and eat a man's food and when he asks to borrow a knife you get snotty."

He glared at Nick, his face was white and his eyes almost out of sight under the cap.

"You're a hot sketch. Who the hell asked you to butt in here?"


"You're damn right nobody did. Nobody asked you to stay either. You come in here and act snotty about my face and smoke my cigars and drink my liquor and then talk snotty. Where the hell do you think you get off?"

Nick said nothing. Ad stood up.

"I'll tell you, you yellow-livered Chicago bastard. You're going to get your can knocked off. Do you get that?"

Nick stepped back. The little man came toward him slowly, stepping flat-footed forward, his left foot stepping forward, his right dragging up to it.

"Hit me," he moved his head. "Try and hit me."

"I don't want to hit you."

"You won't get out of it that way. You're going to take a beating, see? Come on and lead at me."

"Cut it out," Nick said.

"All right, then, you bastard."

The little man looked down at Nick's feet. As he looked down the negro, who had followed behind him as he moved away from the fire, set himself and tapped him across the base of the skull. He fell forward and Bugs dropped the cloth-wrapped blackjack on the grass. The little man lay there, his face in the grass. The negro picked him up, his head hanging, and carried him to the fire. His face looked bad, the eyes open. Bugs laid him down gently.

"Will you bring me the water in the bucket, Mister Adams," he said. "I'm afraid I hit him just a little hard."

The negro splashed water with his hand on the man's face and pulled his ears gently. The eyes closed.

Bugs stood up.

He's all right," he said. "There's nothing to worry about. I'm sorry, Mister Adams."

"It's all right." Nick was looking down at the little man. He saw the blackjack on the grass and picked it up. It had a flexible handle and was limber in his hand. Worn black leather with a handkerchief wrapped around the heavy end.

"That's a whalebone handle," the negro smiled. "They don't make them any more. I didn't know how well you could take care yourself and, anyway, I didn't want you to hurt him or mark him up no more than he is."

The negro smiled again.

"You hurt him yourself."

"I know how to do it. He won't remember nothing of it. I have to do it to change him when he gets that way."

Nick was still looking down at the little man, lying, his eyes closed in the firelight. Bugs put some wood on the fire.

"Don't you worry about him none, Mister Adams. I seen him like this plenty of times before."

"What made him crazy?" Nick asked.

"Oh, a lot of things," the negro answered from the fire. "Would you like a cup of this coffee, Mister Adams?"

He handed Nick the cup and smoothed the coat he had placed under the unconscious man's head.

"He took too many beatings, for one thing," the negro sipped the coffee. "But that just made him sort of simple. Then his sister was his manager and they was always being written up in the papers all about brothers and sisters and how she loved her brother and how he loved his sister, and then they got married in New York and that made a lot of unpleasantness."

"I remember about it."

"Sure. Of course they wasn't brother and sister no more than a rabbit, but there was a lot of people didn't like it either way and they commenced to have disagreements, and one day she just went off and never come back."

He drank the coffee and wiped his lips with the pink palm of his hand.

"He just went crazy. Will you have some more coffee, Mister Adams?"


"I seen her a couple of times," the negro went on. "She was an awful good looking woman. Looked enough like him to be twins. He wouldn't be bad looking without his face all busted."

He stopped. The story seemed to be over.

"Where did you meet him?" asked Nick.

"I met him in jail," the negro said. "He was busting people all the time after she went away and they put him in jail. I was in for cuttin' a man."

He smiled, and went on soft-voiced:

"Right away I liked him and when I got out I looked him up. He likes to think I'm crazy and I don't mind. I like to be with him and I like seeing the country and I don't have to commit no larceny to do it. I like living like a gentleman."

"What do you all do?" Nick asked.

"Oh, nothing. Just move around. He's got money."

"He must have made a lot of money."

"Sure. He spent all his money, though. Or they took it away from him. She sends him money."

He poked up the fire.

"She's a mighty fine woman," he said. "She looks enough like him to be his own twin."

The negro looked over at the little man, lying breathing heavily. His blond hair was down over his forehead. His mutilated face looked childish in repose.

"I can wake him up any time now, Mister Adams. If you don't mind I wish you'd sort of pull out. I don't like to not be hospitable, but it might disturb him back again to see you. I hate to have to thump him and it's the only thing to do when he gets started. I have to sort of keep him away from people. You don't mind, do you, Mister Adams? No, don't thank me, Mister Adams. I'd have warned you about him but he seemed to have taken such a liking to you and I thought things were going to be all right. You'll hit a town about two miles up the track. Mancelona they call it. Good-bye. I wish we could ask you to stay the night but it's just out of the question. Would you like to take some of that ham and some bread with you? No? You better take a sandwich," all this in a low, smooth, polite nigger voice.

"Good. Well, good-bye, Mister Adams. Good-bye and good luck!"

Nick walked away from the fire across the clearing to the railway tracks. Out of the range of the fire he listened. The low soft voice of the negro was talking. Nick could not hear the words. Then he heard the little man say,

"I got an awful headache, Bugs."

"You'll feel better, Mister Francis," the negro's voice soothed. "Just you drink a cup of this hot coffee."

Nick climbed the embankment and started up the track. He found he had a ham sandwich in his hand and put it in his pocket. Looking back from the mounting grade before the track curved into the hills he could see the firelight in the clearing.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://garretvoorhees.com

A bokszoló (Magyar)

Nick felállt. Semmi baja nem történt; végignézett a vágányon, a pályamunkás-kocsi fényei most tünedeztek el a kanyarban. A töltés mindkét oldalán víz volt, azután meg vörös fényű mocsár.

Megtapogatta a térdét. Nadrágszára széthasadt, bőre lehorzsolódott. Kezét összekarmolászta, körme alá homok ment és hamu. Lement a töltés oldalán, leereszkedett a kis lejtőn a vízhez, és megmosta a kezét. Gondosan megmosta a hideg vízben, kikaparta körme alól a piszkot. Leguggolt és a térdét áztatta.

Az a tetves csibész fékező. Egyszer majd elkapja. Mert megismeri. Finom eljárás volt.

– Gyere ide, gyerek – mondta. – Adok valamit.

Bevette. Micsoda hülye gyerekség volt. Többet nem fogják így átejteni.

– Gyere ide, gyerek, kapsz valamit. – Aztán puff, s ő a térdére és kezére zuhant a sín mellé.

Nick megdörzsölte a szemét. Nagy daganat kezdett dudorodni felette. Bizony, monokli lesz a szemén. Már fájt is. Az a rohadék fékező.

Megtapogatta ujjával a daganatot. Ej, csak fekete lesz a szeme körül. Ennyivel megúszta. Elég olcsón. Szerette volna látni a daganatot. De hiába nézte magát a vízben, nem látta. Sötét volt, s messze esett mindenféle hely. Nadrágjába törölte a kezét, felállt, s felkapaszkodott a töltésen a sínekhez.

Elindult a vágányon. Jól fel volt töltve, könnyen lehetett rajta járni, a talpfák között homok és kavics: szilárd sétaút. A sima pályatest úgy ment keresztül a mocsáron, mint egy gyalogút. Nick ment előre. El kell jutnia valahová.

Nick akkor lépett fel a tehervonatra, mikor az lassított Watton Junction rendezőpállyaudvara előtt. A vonat és rajta Nick elhagyta Kalkasát, mikor sötétedni kezdett. Most Mancelona közelében járhat. Három-négy mérföldnyire mocsár van előtte. Ment a vágányon, mindig a talpfák között, a pályatesten lépegetett, a mocsár kísérteties volt a felszálló ködben. Fájt a szeme, éhes volt. Megállás nélkül gyalogolt, sínek mérföldjeit hagyta maga mögött. A mocsár egyforma volt a töltés mindkét oldalán.

Előtte híd állt. Nick keresztülment rajta, bakancsa tompán kongott a vason. Lenn feketén csillogott a víz a talpfák rései között. Nick megrúgott egy kilazult szeget, s az beleesett a vízbe. A hídon túl dombok emelkedtek, magasan és sötéten a töltés két oldalán. Előrébb a pályán Nick tüzet látott.

Óvatosan közeledett a tűz felé. Lenn égett, a vágány másik oldalán, a töltés alatt. Nick csak a fényét látta. A sín egy vágaton futott keresztül, s ott, ahol a tűz égett, kitárult a táj és erdőkbe veszett. Nick óvatosan lecsúszott a töltésen, és bevágott az erdőbe, hogy a fák közül lépjen ki a tűzhöz. Bükkfaerdő volt, s a lehullt bükkfagubacsok ropogtak cipője alatt, ahogy a fák között ment. A tűz most fényesen világított, éppen az erdő szélén. Egy ember ült mellette. Nick megállt a fák között és figyelt. Az ember magányosnak látszott. Kezére támasztotta fejét, úgy ült, s a tűzbe nézett. Nick előlépett a tűzfénybe.

Az ember ült, nézett a tűzbe. Nick szorosan melléje lépett, de ő nem mozdult.

–  Hello! – mondta Nick.

Az ember felnézett.

–  Hol szerezted a monoklit? – kérdezte.

–  Egy fékező lerakott.

–  A távolsági teherről?

–  Igen.

–  Láttam a csibészt – mondta az ember. – Úgy másfél órája ment el itt. A kocsik tetején mászkált, csapkodta a karját és énekelt.

–  A csibész!

–  Biztosan jó kedve lehetett, hogy téged lerakott – mondta az ember komolyan.

–  Majd lerakom én is.

–  Kapd el kővel egyszer, mikor erre utazik – tanácsolta az ember.

–  Elkapom.

–  Nagy vagány vagy, ugye?

–  Nem – felelte Nick.

–  Ti kölykök, mindig vagányok vagytok.

–  Az embernek vagánynak kell lennie – mondta Nick.

–  Ezt mondtam én is.

Az ember Nickre nézett és mosolygott. Nick látta, hogy torz az arca. Az orra lapos, szeme keskeny hasíték, ajka furcsán formált. Nick nem vette észre mindezt azonnal, csak azt látta, hogy az ember arca furcsa és összehúzott. A színe olyan, mint a gitté. Halotthalvány a tűz fényében.

–  Nem tetszik a pofám? – kérdezte az ember.

Nick zavarba jött.

–  De igen – mondta.

Az ember levette a sapkáját.

–  Ide nézz!

Csak fél füle volt. Vastag füle szorosan a koponyájához lapult. A másik füle helyén csonk volt.

–  Láttál már ilyet?

–  Nem – mondta Nick. Kicsit émelygett.

–  Jól bírtam – mondta az ember. – Jól bírtam, igaz-e öcskös?

–  Meghiszem azt.

–  Mind összeverték rajtam a kezüket – mondta a kicsi ember. – Nem tudtak ártani nekem.

Nickre nézett. – Ülj le – mondta. – Eszel?

–  Ne zavartassa magát – mondta Nick. – Bemegyek a városba.

–  Ide figyelj! – mondta az ember. – Szólíts Ad-nek.

–  Helyes.

–  Ide figyelj! – mondta a kicsi ember. – Én nem vagyok egészen rendben.

–  Mi a baj?

–  Bolond vagyok.

Feltette a sapkáját. Nicket nevetés csiklandozta.

–  Nincs magának semmi baja – mondta.

–  De van. Bolond vagyok. Ide figyelj, voltál már bolond?

–  Nem – mondta Nick. – Hogy kapja azt az ember?

–  Nem tudom – mondta Ad. – Mikor megkapod, nem tudsz róla. Ismersz engem, ugye?

–  Nem.

–  Ad Francis vagyok.

–  Bizonyisten?

–  Nem hiszed?

–  De igen.

Nick érezte, hogy igaz.

–  Tudod, hogy vertem meg őket?

–  Nem – mondta Nick.

–  Lassú a szívem. Csak negyvenet ver percenként. Tapintsd ki.

Nick habozott.

–  Csak bátran – az ember megfogta a kezét. – Fogd meg a csuklómat. Tedd ide az ujjadat.

A kicsi ember csuklója vastag volt, izmai duzzadtak a csont fölött. Nick érezte a lassú lüktetést ujjai alatt.

–  Van órád?

–  Nincs.

–  Nekem sincs – mondta Ad. – Megette a fene, ha az embernek nincs órája.

Nick elengedte a csuklóját.

–  Ide figyelj – mondta Ad Francis. – Fogd meg újra s számold, én meg számolok hatvanig.

Nick érezte az ujja alatt a lassú, kemény lüktetést, és számolni kezdett. Hallotta, hogy a kicsi ember lassan számol, egy, kettő, három, négy, öt – hangosan.

–  Hatvan – fejezte be Ad. – Az egy perc. Mennyit számoltál?

–  Negyvenet.

–  Annyi az – mondta Ad boldogan. – Sose gyorsabb.

Egy ember ereszkedett le a vasúti töltésen, s keresztüljött a tisztáson a tűzhöz.

–  Hello, Bugs! – mondta Ad.

–  Hello! – felelte Bugs. Néger hangja volt. Nick megérezte a járásáról, hogy néger. Háttal feléjük állt, a tűz fölé hajolt. Most felegyenesedett.

–  Ez a haverom: Bugs – mondta Ad. – Ő is bolond.

–  Örülök, hogy megismerhetem – mondta Bugs.

–  Mit mondott, honnan jön?

–  Chicagóból – mondta Nick.

–  Remek város – mondta a néger. – Nem értettem a nevét.

–  Adams. Nick Adams.

–  Azt mondja, Bugs, sose volt bolond – mondta Ad.

–  Sok van még hátra neki – mondta a néger. Csomagot bontott a tűz fényénél.

–  Mikor eszünk, Bugs? – kérdezte a profi bokszoló.

–  Tüstént.

–  Éhes vagy, Nick?

–  Mint a farkas.

–  Hallod, Bugs?

–  Nem vagyok süket.

–  Nem azt kérdeztem tőled.

–  Igen. Hallottam, amit az úr mondott.

Sonkaszeleteket rakott egy serpenyőbe. A serpenyő megforrósodott, a zsír pattogott, Bugs ott guggolt hosszú néger lábán a tűz mellett, megforgatta a sonkát, s tojást vert a serpenyőbe, azután jobbra-balra forgatta az edényt, hogy körülfolyassa a tojásokat a forró zsírral.

–  Nem szeletelne kenyeret, Adams úr, ott van a csomagban? – fordult hátra Bugs a tűztől.

–  Dehogynem.

Nick belenyúlt a csomagba, és előhúzott egy cipót. Hat szeletet vágott. Ad nézte és előrehajolt.

–  Add ide a késed – mondta.

–  Nem, ne adja – mondta a néger. – Ne adja ki a kezéből a kést, Adams úr.

A profi bokszoló hátradőlt.

–  Nem adná ide a kenyeret, Adams úr? – kérdezte Bugs. Nick odavitte.

–  Szeret kenyérrel sonkazsírt mártogatni? – kérdezte a néger.

–  De mennyire!

–  Talán várjunk egy kicsit. Jobb lesz evés után. Tessék.

A néger felemelt egy sonkaszeletet, egy szelet kenyérre tette, azután rácsúsztatott egy tojást.

–  Csukja össze, kérem, ezt a szendvicset, és adja oda Francis úrnak.

Ad átvette a szendvicset, és enni kezdett.

–  Vigyázzon, mert lefolyik a tojás – figyelmeztette a néger. – Ez a magáé, Adams úr. A többi az enyém.

Nick beleharapott a szendvicsbe. A néger szembe ült vele. Ad mellett. A forró sült sonka és tojás rettentően ízlett.

–  Adams úr elég éhes – mondta a néger. A kicsi ember, akit Nick névről mint volt bokszbajnokot ismert, hallgatott. Nem szólt azóta, hogy a néger a késről beszélt.

–  Parancsol egy szelet forró sonkazsírba mártott kenyeret? – kérdezte Bugs.

–  Nagyon köszönöm.

A kicsi ember Nickre nézett.

–  Magának is adjak, Adolph Francis úr? – kínálta Bugs a serpenyőből.

Ad nem felelt. Nicket nézte.

–  Francis úr? – hallatszott a néger lágy hangja.

Ad nem felelt. Nicket nézte.

–  Magához beszélek, Francis úr – mondta a néger lágyan.

Ad egyre Nicket nézte. Sapkája a szemére csúszott. Nick ideges lett.

–  Mi jött rád? – hangzott a sapka alól élesen Nick felé. – Mi a fenét gondolsz, ki vagy te? Piszkos csibész vagy. Ide jössz, pedig senki sem hívott, megeszed az ember ennivalóját, s amikor kérem tőled a késedet, piszkoskodsz.

Nickre meredt, arca fehér volt, s szeme csaknem eltűnt a sapka alatt.

–  Francos szemétláda vagy. Ki a fene mondta, hogy ide dugd az orrodat?

–  Senki.

–  Senki, a fene egye meg. És azt sem mondta senki, hogy maradj itt. Ide jössz, piszkosan bámulod a pofámat, szívod a szivarjaimat, iszod az italomat, és azután piszkosan beszélsz. Mit gondolsz, tűröm én ezt?

Nick nem szólt. Ad felelt.

–  Én mondom neked, te berezelt chicagói csibész, hogy beverem a fejedet. Érted?

Nick hátralépett. A kis ember lassan jött feléje, lúdtalpasan lépkedett, bal lábát rakta előre s a jobbot utána húzta.

–  Üss meg – mozgatta a fejét. – Próbálj megütni.

–  Nem akarom megütni.

–  Ezzel nem úszód meg. Verést fogsz kapni, érted? Gyere, üss először te.

–  Ne dumáljon már – mondta Nick.

–  Hát jól van, te csibész.

A kis ember Nick lábára nézett. Mikor lenézett, a néger, aki mögötte állt, amióta Ad ellépett a tűztől, elszánta magát, és tarkójára vágott. Ad előreesett, Bugs leejtette a ruhába csavart gumibotot a fűbe. A kis ember ott feküdt, arccal a fűben. A néger felvette, lógott a feje, úgy vitte a tűzhöz. Csúnya volt az arca, szeme nyitva. Bugs gyengéden lefektette.

–  Hozzon, legyen szíves, vizet a vödörben, Adams úr – mondta. – Attól félek, kicsit erőset ütöttem.

A néger vizet fröcskölt kezével a kis ember arcára, és gyengéden meghúzta a fülét. Ad szeme lecsukódott. Bugs felállt.

–  Most rendben van – mondta. – Nem kell aggódni. Sajnálom, Adams úr.

–  Semmi baj – Nick lenézett a kis emberre. Meglátta a gumibotot a fűben s fölvette. A botnak hajlítható fogója volt, és rugalmasan mozgott a kezében. A fogó vásott fekete bőrből készült, súlyos végére zsebkendőt csavartak.

– Bálnacsont nyél – mosolygott a néger. – Ma már nem csinálják: Nem tudtam, mennyire tud vigyázni magára, s különben sem akartam, hogy Adolphot megüssék, vagy még jobban elcsúfítsák.

Újból mosolygott.

–  Hisz maga ütötte meg.

–  Én tudom, hogyan kell csinálni. Semmire se fog emlékezni. Meg kell tennem, hogy észre térítsem, mikor rájön.

Nick még mindig a kicsi embert nézte, aki ott feküdt csukott szemmel a tűzfényben. Bugs fát dobott a tűzre.

–  Ne aggódjon miatta, Adams úr. Eleget láttam már így.

–  Mitől bolondult meg? – kérdezte Nick.

–  Ó, egy csomó mindentől – felelte a néger a tűz mellől. – Iszik egy kávét, Adams úr?

Átnyújtotta Nicknek a poharat, s eligazította a kabátot, amelyet az eszméletlen ember feje alá tett.

–  Először is túl sok ütést kapott. – A néger kávéját szürcsölgette. – De attól csak olyan együgyű lett. Aztán a nővére volt a menedzsere, s mindig kiírták őket az újságokban, hogy fivér és nővér, és hogyan szereti a lány a fivérét és ő a nővérét, aztán összeházasodtak New Yorkban, s abból egy csomó kellemetlenség lett.

–  Emlékszem rá.

–  Gondolom. Persze, nem voltak fivér meg nővér, akárcsak maga meg én, de azért egy csomó embernek se így, se úgy nem tetszett a dolog, ők meg kezdtek veszekedni, s az asszony egyik nap fogta magát, elment, és többé nem jött vissza.

Kiitta a kávét és megtörölte ajkát rózsaszín tenyerével.

–  Akkor egyszerűen megbolondult. Iszik még kávét, Adams úr?

–  Köszönöm.

–  Láttam egypárszor az asszonyt – folytatta a néger. – Irtó csinos nő volt. Úgy hasonlított rá, akár ikrek lehettek volna. Ő sem volna csúnya, csak összeverték az egész arcát.

Elhallgatott. A történet, úgy látszik, véget ért.

–  Hol találkozott vele? – kérdezte Nick.

–  Börtönben – mondta a néger. – Az után, hogy az asszony elment, folyvást verte az embereket és börtönbe dugták. Én meg késelésért ültem.

Mosolygott, lágy hangon folytatta:

–  Tüstént megszerettem, s amikor kiszabadultam, megkerestem. Azt hiszi rólam, hogy bolond vagyok, én meg nem bánom. Szeretek vele lenni, szívesen nézelődök az országban és így nem kell lopnom, hogy megtehessem. Úgy élek, mint egy úr.

– Mit csinálnak? – kérdezte Nick.

–  Ó semmit. Csak mászkálunk. Neki van pénze.

–  Nagy pénzeket kereshetett.

–  De elköltötte mind. Vagy elszedték tőle. Az asszony küld neki pénzt.

Felpiszkálta a tüzet.

–  Igen, nagyon finom nő – mondta. – Hasonlít hozzá. Akár az ikertestvére lehetne.

A néger átpillantott a fekvő kicsi emberre, aki nehezen lélegzett. Szőke haja a homlokába hullott. Összeroncsolt arca gyerekesnek látszott, ahogy a hátán feküdt.

–  Most már akármikor felébreszthetem, Adams úr. Ha nem haragszik, jó volna eltűnnie. Nem szeretnék udvariatlan lenni, de lehet, hogy megint megzavarodik, ha itt látja. Borzasztóan nem szeretem fejbe verni, és nem lehet mást csinálni, ha rákezdi. Nekem valahogy távol kell tartanom az emberektől. Ugye nem haragszik, Adams úr? Nem, ne köszönjön semmit, Adams úr. Figyelmeztettem volna, de úgy láttam, maga nagyon megtetszett neki, s azt hittem, nem lesz semmi baj. Úgy két mérföldnyire a sín mentén a városba ér. Mancelonába, úgy hívják. Isten vele. Örültem volna, ha meghívhatnánk éjszakára, de szó sem lehet róla. Nem akar elvinni egy kis sonkát meg kenyeret? Nem? Jobb, ha magával visz egy szendvicset. – Mindezt halk, sima, udvarias néger hangon.

–  Jó. Hát isten áldja, Adams úr. Isten áldja, minden jót.

Nick eltávolodott a tűztől. Keresztülment a tisztáson a vasúti sínek felé. A tűz fénykörén kívül hallgatózott. A néger halk, lágy hangon beszélt. Nick nem hallotta a szavakat. Aztán hallotta, mikor a kicsi ember azt mondta:

–  Irtó fejfájásom van, Bugs.

–  Hamarosan jobban lesz, Francis úr – vigasztalta a néger hangja. – Igyon egy pohár forró kávét.

Nick felmászott a töltésen. Rájött, hogy egy sonkás szendvics van a kezében, belerakta a zsebébe. Az emelkedőről visszanézett, mielőtt a sín bekanyarodott volna a hegyek közé, s látta a tűzfényt a tisztáson.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.vidammancsok.hu