Herbert, George: Artillerie

As I one evening sat before my cell,

Me thoughts a starre did shoot into my lap.

I rose, and shook my clothes, as knowing well,

That from small fires comes oft no small mishap.

        When suddenly I heard one say,     

        Do as thou usest, disobey,

        Expell good motions from thy breast,

Which have the face of fire, but end in rest.

I, who had heard of musick in the spheres,

But not of speech in starres, began to muse:

But turning to my God, whose ministers

The starres and all things are; If I refuse,

        Dread Lord, said I, so oft my good;

        Then I refuse not ev’n with bloud

        To wash away my stubborn thought:

For I will do or suffer what I ought.

But I have also starres and shooters too,

Born where thy servants both artilleries use.

My tears and prayers night and day do wooe,

And work up to thee; yet thou dost refuse.

        Not but I am (I must say still)

        Much more oblig’d to do thy will,

        Then thou to grant mine: but because

Thy promise now hath ev’n  set thee thy laws.

Then we are shooters both, and thou dost deigne

To enter combate with us, and contest

With thine own clay. But I would parley fain:

Shunne not my arrows, and behold my breast.

        Yet if thou shunnest, I am thine:

        I must be so, if I am mine.

        There is no articling with thee:

I am but finite, yet thine infinitely.

Házam előtt ülve egy alkonyon

Úgy tűnt fel, csillag hull ölembe épp.

Fölállva ruhám ráztam, mert tudom,

Kis tűzből is lesz nagy baj épp elég.

S hangot hallottam hirtelen:

Tégy, mint szoktál, dacolj velem;

Vesd el a jó szándékot is,

Mely szemre tűz, de tétlenségbe visz!

Tudtam, szférák zenéje van, de hogy

Csillag beszéljen? tűnődtem; hanem

Az Úrhoz szólván, kit a csillagok

S minden szolgálnak, mondám: Istenem,

Gyakran teszek enjavam ellen,

De most kész vagyok engedetlen

Eszméim vérrel mosni el,

Tenni, tűrni, mit sorsommá teszel.

De csillagom és nyilam nekem is van

Onnan, hol két tüzérség nyit tüzet.

Könnyem s imám éj s nap törekszik, Isten,

Hozzád fel, s te mégis visszaveted.

Hogy betöltsem akaratod,

Köteles jobban nem vagyok,

Mint te, hogy engedj az enyémnek,

Mert néked is törvényt szab, hogy ígérted!

Mert lövészek vagyunk mindketten, és

Nagy kegy, hogy harcba szállhatunk veled,

Teremtőnkkel. Szívem tárgyalni kész:

Ne bújj nyilamtól, s célozd keblemet.

De ha bújsz is, tiéd vagyok,

Míg magamról határozok.

Feltételt hogy szabnék eléd:

Véges vagyok, de végtelen tiéd!