Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Hewett, Dorothy: Grave Fairytale

Hewett, Dorothy portréja

Grave Fairytale (Angol)

I sat in my tower, the seasons whirled,

the sky changed, the river grew

and dwindled to a pool.

Theblack Witch, light as an eel,

laddered up my hair

to straddle the window-sill.

 

She was there when I woke, blocking the light,

or in the night, humming, trying on my clothes.

I grew accustomed to her; she was as much a part of me

as my own self; sometimes I thought, 'She is myself!'

a posturing blackness, savage as a cuckoo.

 

There was no mirror in the tower.

 

Each time the voice screamed from the thorny garden

I'd rise and pensively undo the coil,

I felt it switch the ground, the earth tugged at it,

once it returned to me knotted with dead warm birds,

once wrapped itself three times around the tower -

the tower quaked.

 

Framed in the window, whirling the countryside

with my great net of hair I'd catch a hawk,

a bird, and once a bear.

One night I woke, the horse pawed at the walls,

the cell was full of light, all my stone house

suffused, the voice called from the calm white garden,

'Rapunzel'.

I leant across the sill, my plait hissed out

and spun like hail;

he climbed, slow as a heartbeat, up the stony side,

we dropped together as he loosed my hair,

his foraging hands tore me from neck to heels:

the witch jumped up my back and beat me to the wall.

 

Crouched in a corner I perceived it all,

the thighs jackknifed apart, the dangling sword

thrust home,

pinned like a specimen - to scream with joy.

 

I watched all night the beasts unsatisfied

roll in their sweat, their guttural cries

made the night thick with sound.

Their shadows gambolled, hunchbacked, hairy-arsed,

and as she ran four-pawed across the

the female dropped coined blood spots on the floor.

 

When morning came he put his armour on,

kissing farewell like angels swung on hair.

I heard the metal shoes trample the round earth

about my tower.

Three times I lent my hair to the glowing prince,

hand over hand he climbed, my roots ached,

the blood dribbled on the stone still.

Each time I saw the framed-faced bully boy

sick with his triumph.

 

The third time I hid the shears,

a stab of black ice dripping in my dress.

He rose, his armour glistened in my tears,

the convex scissors snapped,

the glittering coil hissed, and slipped

through air to undergrowth.

His mouth, like a round O, gaped at his end,

his finger nails ripped out, he clawed through space.

His horse ran off flank-deep in blown thistles.

Three seasons he stank at the tower's base.

A hawk plucked out his eyes, the ants busied his brain,

the mud-weed filled his mouth, his great sword rotted,

his tattered flesh-flags hung an bushes for the birds.

 

Bald as a collaborator I sit walled

in the thumb-nosed tower,

wound round three times with ropes of autumn leaves.

And the witch ... sometimes I idly kick

a little heap of rags across the floor.

I notice it grows smaller every year.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetrylibrary.edu.au

Sötét tündérmese (Magyar)

Ültem a toronyban, kavarogtak az évszakok,

változott az ég színe, a folyó megáradt

majd pocsolyává apadt.

Az angolnaként tekergőző fekete Boszorkány

feltornyozta hajamat

az ablakpárkány köré.

 

Ott volt, amikor felébredtem és elfogta a fényt,

vagy éjjelente dúdolva próbálgatta ruháimat.

Hozzászoktam; éppúgy részemmé vált,

mint saját magam; néha azt gondoltam: „Ő

én vagyok!" valami vad, sötét erő szerepében.

 

A toronyban nem volt tükör.

 

Valahányszor egy hang felsikoltott a bozótos kertből,

felálltam, szórakozottan kibontottam hajfonataimat,

éreztem, amint a földhöz csapódik, ahogy megrándul,

egyszer, amikor visszahúztam, madártetemek voltak benne,

másszor háromszorosan a torony köré tekeredett -

a torony megremegett.

 

Ablakomba zárva, a vidéken végigsöprő hajam

hálójával fogtam sólymot, szárnyast,

és egyszer egy medvét is.

Egyik éjjel ló kapálására ébredtem,

cellámban és az egész kőépületben szétáradt a fény

és a kert fehér nyugalmából egy hang szólított:

"Rapunzel!"

Kihajoltam a párkányon, hajfonatom suhogva,

hóviharként kavarogva, legördült;

ő lassan, akár a szívdobogás, mászni kezdett a falon,

egymásba hullottunk, miközben kibontotta hajam,

és ragadozó kezei tetőtől talpig felhasították a testem:

ekkor a Boszorkány hátamra ugrott és a falhoz szorított.

 

A sarokban kuporogva mindent láttam -

a vágás mentén szétnyíló csípőt, és a kardot,

amint belédöfik,

mint lepkébe a gombostűt - az öröm sikolyával.

 

Egész éjjel néztem a verítékükben hentergő

kielégületlen állatokat, feltörő kiáltásukkal

megtelt a levegőég.

Hajlott hátú, szőrös farú árnyaik ugráltak,

és amikor a nőstény négykézláb átszaladt a fényen,

vérének érméi a padlóra hulltak.

 

Reggel a lovag ismét fölvette páncélját,

és angyali búcsúcsók után leereszkedett hajamon.

Hallottam a patkók koppanását a kemény földön

a torony tövében.

Háromszor engedtem le hajam a csillogó hercegnek,

hajgyökereim fájtak, amikor felmászott,

vérem csöpögve hullt a párkányra.

Háromszor láttam a győzelemittas,

nagyhangú kisfiút.

 

Harmadszorra elrejtettem az ollót,

fekete jégdarab csöpögött a ruhámban.

Ő felállt, páncélja megcsillant könnyeimben,

csattant az ívelt olló,

a fényes fonat surrogva lecsúszott

a bozótosba.

Kertekre nyílt szájjal nézte végzetét,

körmei kiszakadtak, a levegőt markolászta.

Szügyig a bogáncsba süllyedt lova elvágtatott.

Három évszakon át rothadt a torony tövében.

A szemét sólyom vájta, az agyát hangyák lepték,

a száját gaz nőtte be, hatalmas kardját rozsda ette,

húsának cafatjai zászlóként lengtek a bokrokon.

 

Kopaszon, bezárva ülök, akár egy elítélt,

a kupolás tetejű toronyban,

őszi levelekből font kötelekkel háromszor összetekerve.

És a Boszorkány... néha lustán belerúgok

egy rongykupacba a földön.

Látom, ahogy évről évre zsugorodik.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. I.

minimap