Hoccleve, Thomas: The Regiment of Princes (detail)
The Regiment of Princes (detail) (Angol)Prologue
Musynge upon the restlees bysynesse Which that this troubly world hath ay on honde, That othir thyng than fruyt of bittirnesse Ne yildith naght, as I can undirstonde, At Chestres In, right faste by the Stronde, As I lay in my bed upon a nyght, Thoght me byrefte of sleep the force and might.
And many a day and nyght that wikkid hyne Hadde beforn vexed my poore goost So grevously that of angwissh and pyne No rycher man was nowhere in no coost. This dar I seyn, may no wight make his boost That he with thoght was bet than I aqweynted, For to the deeth he wel ny hath me feynted.
Bysyly in my mynde I gan revolve The welthe unseur of every creature, How lightly that Fortune it can dissolve Whan that hir list that it no lenger dure; And of the brotilnesse of hir nature My tremblynge herte so greet gastnesse hadde That my spirites were of my lyf sadde.
Me fil to mynde how that nat longe agoo Fortunes strook doun thraste estat rial Into mescheef, and I took heede also Of many anothir lord that hadde a fal. In mene estat eek sikirnesse at al Ne saw I noon, but I sy atte laste Wher seuretee for to abyde hir caste.
In poore estat shee pighte hir pavyloun To kevere hir fro the storm of descendynge For shee kneew no lower descencion Sauf oonly deeth, fro which no wight lyvynge Deffende him may; and thus in my musynge I destitut was of joie and good hope, And to myn ese nothyng cowde I grope.
For right as blyve ran it in my thoght, Thogh poore I be, yit sumwhat leese I may. Than deemed I that seurtee wolde noght With me abyde; it is nat to hir pay Ther to sojourne as shee descende may. And thus unsikir of my smal lyflode, Thoght leide on me ful many an hevy lode.
I thoghte eek, if I into povert creepe, Than am I entred into sikirnesse; But swich seurtee mighte I ay waille and weepe, For povert breedith naght but hevynesse. Allas, wher is this worldes stablenesse? Heer up, heer doun; heer honour, heer repreef; Now hool, now seek; now bountee, now mescheef.
And whan I hadde rollid up and doun This worldes stormy wawes in my mynde, I sy wel povert was exclusioun Of al welfare regnynge in mankynde; And how in bookes thus writen I fynde, "The werste kynde of wrecchidnesse is A man to han be weleful or this."
Allas, thoghte I, what sikirnesse is that To lyve ay seur of greef and of nusance? What shal I do? Best is I stryve nat Ageyn the peys of Fortunes balance, For wel I woot that hir brotil constance A wight no whyle souffre can sojourne In o plyt; thus nat wiste I how to tourne.
For whan man weeneth stonde moost constant, Thanne is he nexte to his overthrowynge; So flittynge is shee and so variant, Ther is no trust upon hir fair lawhynge; Aftir glad look, shee shapith hir to stynge. I was adrad so of hir gerynesse That my lyf was but a deedly gladnesse.
This ilke nyght I walwid to and fro Seekynge reste, but certeynly shee Appeerid nat, for thoght, my cruel fo, Chaced had hir and sleep away fro me. And for I sholde nat allone be, Ageyn my lust wach proferred his servyse, And I admittid him in hevy wyse.
So long a nyght ne felte I nevere noon As was that same, to my jugement. Whoso that thoghty is, is wo begoon; The thoghtful wight is vessel of torment; Ther nis no greef to him equipollent. He graveth deepest of seeknesses alle: Ful wo is him that in swich thoght is falle.
What wight that inly pensyf is, I trowe, His moost desir is to be solitarie. That this is sooth, in my persone I knowe, For evere whyl that fretynge adversarie Myn herte made to him tributarie In sowkynge of the fressheste of my blood; To sorwe soul me thoghte it dide me good.
For the nature of hevynesse is this: If it habownde greetly in a wight, The place eschueth he whereas joie is, For joie and he nat mowe accorde aright. As discordant as day is unto nyght, And honour adversarie is unto shame, Is hevynesse so to joie and game.
Whan to the thoghtful wight is told a tale, He heerith it as thogh he thennes were; His hevy thoghtes him so plukke and hale Hidir and thidir, and him greeve and dere, That his eres availle him nat a pere; He undirstandith nothyng what men seye, So been his wittes fer goon hem to pleye.
The smert of thoght I by experience Knowe as wel as any man dooth lyvynge. His frosty swoot and fyry hoot fervence, And troubly dremes drempt al in wakynge, My mazid heed sleeplees han of konnynge And wit despoillid, and so me bejapid That aftir deeth ful often have I gapid.
|
Fejedelmek kormányzata (részlet) (Magyar)Prológus
A nyugtalan nyüzsgésen járt eszem, mely e zajló világban mindig ott van, s hogy keserű gyümölcsnél nem terem mást semmi sem, beláttam egyre jobban, míg Chesterben, kis parti fogadóban ágyban fekve egy hosszú éj alatt álmomtól megfosztott a Gondolat.
Sok éj s nap óta már gyötörte akkor e gonosz rontás szegény lelkemet, oly szörnyen, hogy kínokból és panaszból nem jutott több ki sehol senkinek, merem mondani, s olyan sem lehet, ki a Gondolatról többet tudna nálam, hisz úgy lenyúzott, majd halálra váltam.
Nagy serényen azt forgatám fejembe, hogy a gazdagság mily bizonytalan, mely könnyedén szétszórja a Szerencse, ha végét vetni éppen kedve van, s ingatagságát szemlélvén magam oly rémület kélt reszkető szivemben, hogy életemtől elbúsult a lelkem.
Eszembe ötlött, a Szerencse nemrég királyokat is mélybe taszitott kemény csapással; s erre jött az emlék, hogy sok nagyúr hasonlóképp bukott, s láttam, szemernyit sem biztos dolog a középút sem; így kitetszék végül, mit választ a biztonság menedékül.
A szegénységben vészen ő lakást hát, mely a csapások elől őt befedje, hisz onnan nincsen már mélyebbre szállás, csak a halálba, melytől élő egy se menekszik meg; s mindezt meghányva-vetve s örömtől és reménytől elhagyottan enyhülésért hiába kutakodtam.
Mert azonmód az is elmémbe tért: szegény vagyok bár, van mit vesztenem még, s beláttam, a biztonság lakhelyét nem nálam ütné fel, hisz úgyse lennék hasznára, ha körömben megjelennék; s így, szerény élhetésemben se bízva, a Gondolat súlya lelkem lehúzta.
S nem hittem, ha szegénység hull reám, hogy akkor már biztonságra találjak; ily biztonság örök jaj és sirám, hisz szegénynek csak gondja, búja támad. Jaj! hol van szilárd pontja e világnak? A fennre lenn jő, egészségre kór, dicsfényre szégyen, bőségre nyomor.
És míg így hányta föl s alá az ár, e világ zajgó óceánja elmém, láttam: az ínség mindenből kizár, amin az ember csüng csak kedvetelvén; és a könyvekben is csak írva lelném: „Szerencsétlenség nincs annál nagyobb, mint ha kinek volt már a sorsa jobb."
„Jaj!", gondoltam, „ily biztonság mit érhet, ha az élet csak tör, gyötör, ha bosszant? Mit is tegyek? Fortuna mérlegének súlyai ellen minek hadakozzam? Hisz tudom, nem hágy megmaradni hosszan egy állapotban, semmit sem akar, csak változtatást." S nem tudtam, merre tartsak.
Mert ha véled, hogy álltod épp szilárd, akkor vagy legközelb a felbukáshoz; oly változékony és olyan csalárd, szép mosolyában hinni csalatást hoz; míg rádnevet, már készül új csapáshoz; látványa oly riasztó e személynek, hogy halálra szánt vigalomban élek.
Így hányódtam hát minden éjjelen keresve Nyugvást – hasztalan dolog, mert a Gondolat, ádáz ellenem, elűzte őt, s az Álom is futott; s hogy egyedül mégse maradjak ott, a Virrasztás jelentkezett be társnak – ilyen vendéget bár sohase lássak!
Oly hosszú éjt nem értem soha még, úgy éreztem, nem szakad soha vége; jaj, akit gondolattal vert az ég, az ily halandó gyötrelmek edénye; nincs kín, mely a töprengéssel felérne; mélyebbre rág, mint minden más betegség, jaj annak, ki ily gondolatba esnék.
Ki töprengő hajlamú, gondolom, leghőbb vágya, hogy magában legyen; hogy ez igaz, önpéldámról tudom, mert ahányszor e gyilkos ellenem méltatlanul erőt vett szívemen s teleszívta magát vérem javából, a vigasztalóm mindig a magány volt.
Mert ez a komolyság természete: hogy ha túlteng a halandó szivében, a jókedvnek helyébe ül bele, mert e kettő nem egyez semmiképpen, mint ellenkeznek becsület s a szégyen, s ahogy nappal meg éj egymást kioltják, úgy a játékot s kedvet a komolyság.
Töprengőnek ha mesélsz valamit, úgy hallja, mintha másnak mondogatnák; súlyos eszméi té- s tova lökik, erre-arra rángatják és ragadják, úgyhogy a füle nem ér egy fabatkát; amit beszélnek, nem is érti meg, mert esze már rég más utat követ.
A gondolat kínját tapasztalám, senki élő többet nem tűrte nálam; jég-veriték az s heves, szörnyü láng, ébren kisértő rémes, kusza álom, mely álmatlan, dúlt fejemből tudásom s eszem oly fortélyosan elrabolta, hogy a halált szólítottam gyakorta.
|